Magyar Hiradó, 1977. január-június (69. évfolyam, 2-27. szám)
1977-06-30 / 27. szám
10. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ ÉN ÉS A CHANGABANG Irta: HALÁSZ PÉTER Egy hires hegymászót megkérdeztek egyszer, hogy miért akaija mindenáron megmászni a Himaláját? Mire ezt válaszolta: — Azért, mert ott van. A rövid válasz összegezi a kimagasló sporteljesitmények, a győzelemre való törekvés szellemi értékét és értelmét. A csúcsteljesítményeket azért kell megdönteni, mert az ember be akaija bizonyítani, hogy nem megdönthetetlenek és igy nem is csucsteljesitmények. Mindez arról jutott eszembe, hogy két fiatal angol hegymászó, Pete Boardman és Joe Tasker elindult a 8-ezer méter magas gránithegység, a Changabang meghódítására, amelyet a világ leggyönyörűbb hegyének neveznek. 1974-ben Chris Bonington is kacérkodott a Changabanggal, de azután meggondolta magát, túlságosan veszélyesnek találta és valamelyes könnyebb útvonalat választott a Himaláya megmászására. A Changabang-csucs ugyanis része a Himaláya hegységnek. Engem az ilyen vállalkozások és teljesítmények lenyűgöznek, mert sport-lelkesedéstől áthatva eleddig csak a Normafát másztam meg. Egyébként azonban jártam annál magasabb hegységekben is: megmásztam a Kárpátokat Uzsoknál, felérkeztem a Havasaljai fennsíkra, felkapaszkodtam a Szolyva fölötti magaslatra, átkeltem különböző hágókon, s ami a legbosszantóbb volt az egészben: ugyanazokat az útvonalakat többször is megtettem. Vagyis: Galicia felől visszavonultam az uzsoki hágó másik térfelére, lejutottam Ungvárig. Közben hegyi falvakon haladtam át, olyan településeken például, mint Perecseny. Ez azért lepett meg, mert jóval később arról értesültem, hogy anyai nagyanyám Perecsenyben született. Ungvárra érve orosz fogságba estem és azok, akik az ottani ügyeket intézték, úgy döntöttek, hogy kelnék át mégegyszer az Uzsoki-szoroson, menjek vissza ugyanoda, ahonnan jöttem. így történt, hogy ismét hegymászó lett belőlem, felkapaszkodtam a Kárpátokra, átkeltem az Uzsoki hágón, újra megérkeztem Galiciába, annak is Sambor nevű városába, s a városnak is legromosabb laktanyájába. Ott volt ugyanis a fogolytábor. Mindezt eddig sportszerű teljesítménynek lehetne nevezni, talán még Chris Bonington is elismeréssel nyugtázná. De alig melegedtem meg a sambori laktanyában — ami már csak azért is csúcsteljesítmény volt, mert mínusz 25 fok hideget mértek és a laktanyának hiányoztak a falai — amikor mint az újonnan toborzott Magyar Légió tagja elindultam visszafelé ugyanazokon a hegyiutakon, átkeltem — nem a Tatár-hágón, bár ezesetben stilszerűbb lett volna — i de az Uzsokin és hosszas mászás, ereszkedés után újra megérkeztem oda, ahova már többször. A Normafához annak idején kellemesebb körülmények között kapaszkodtam fel és talán ennek tudható be az, hogy a hegymászást akkor vonzóbb sportnak találtam. Ez abban az időben történt, amikor 10—12 éves lehettem és átmenetileg: cserkész. Azért csak átmenetileg, mert én olyan cserkész szerettem volna lenni, akinek széléskarimáju kalapja van, olyasféle, Tom Mix-nek is volt abban az időben. De hamar felvilágosítottak arról, hogy csak Farkaskölyök lehetek, azoknak pedig nem jár széléskarimáju kalap, csak zöld sapka, szemellenzővel, amit én sose szerettem. A Normafához azonban egyszer kirándultam a csapattal és a leginkább az tetszett nekem az egész vállalkozásban, hogy kulacsban vizet kellett vinni magammal. Az, hogy a derékszíjamra erősített kulacsban viz kotyogott, mindenféle romantikus képzetekkel töltött el, veszélyes, vadregényes útra indultam, ahol — még az sincs kizárva — szomjhalál lesz a végzetem. Óriási csalódás volt számomra, amikor a Normafán lévő vendéglőben vízvezetéket láttam, tömérdek szikvizes üveget nagy ládákban, szomjhalálról már szó sem lehetett. A kulacsot azonban nagyon megszerettem, hosszú ideig ez a kulacs állt előttem az asztalon minden étkezésnél és családtagjaim megrökönyödésére kizárólag abból voltam hajlandó inni. Már régen nem voltam Farkaskölyök, de még mindig kulacsból ittam. Az a későbbi hegymászás, fent a Kárpátokban, kevésbé volt kellemes és ha szomjhalál nem is, de szomjazás gyakran környékezett engem és utitársaimat. Úgy hogy valahol Havasalja falván átcsörgedezett egy kis patak, amelynek szénsavas volt a vize. Azóta is, valahányszor ásványvizet iszom, ez a természetesen szénsavas hegyipatak mindig eszembejut. Tombstone még nem halt meg egészen TOMSBTONE, Arizona junius hó... — Azok, akik Tombstone városába érkeznek, csodálkozással állapítják meg, hogy a sírra emlékeztető város még mindig nem halt meg, sőt nagyon is viruló életet él. Az igaz, hogy a város már nem ugyanaz a hely, ami 1878-ban, Ed Schieffelin t ezüstsztrájkja idején volt, és nyolc éven keresztül Nyugat legvadabb, leggonoszabb és legveszélyesebb városává lett. Most már nincs több hazárdjáték, nincs több prostitúció, sem egyéb alávaló üzlet. Nem járkálnak fel és alá Tomstone egykor poros utcáin az iszákos bányászok és cowboyok. Tomstone egykor egy 98 esztendős idős hölgy, és nem annyira a törvénytevők fegyverei szeliditették meg, mint inkább az idők megakadályozhatatlan elmúlása. Tomstone uj ezüstje a turizmus. És ezt azokból a legendákból bányásszák, amivel csak egy ilyen város rendelkezik. A legendák Earps, Holiday, Bat Masterson, Johnny Ringó, Curly Bill Brocius, Luke Short és Buckskin Frank Leslie neve köré fonódnak. Mint a legtöbb épület, a városháza is eredeti formájában maradt meg. Az emberek általában erőteljesen ellenzik, hogy bármit is megváltoztassanak rajta. Az a helyzet, hogy a hat épülettömbből álló belvárosi „helyreállítási zónában”, minden külső épületátalakitáshoz a városi bizottság különleges engedélyére van szükség. Sem uj festést, sem uj feliratokat, sem semmi más módostiást nem szabad csinálni a város hozzájárulása nélkül. Az utcák ma már aszfaltozottak, de az 1920-ban épült betonjárdákat csak egy évvel ezelőtt cserélték ki deszkajárdákká. Némelyik régi lakót ez eléggé bosszantotta, és azt mondták, hogy éveken át kellett a városnak takarékoskodnia annak idején, hogy a deszkajárdák helyére betonjárdákat építsenek. Olyan hirek terjengnek, hogy a telefonokat eltüntetik, az áramvezetékeket föld alá helyezik, és az épületeket pedig úgy állítják helyre a hat épületblokkon belül, ahogy azok az 1880-as építészeti stílusnak megfelelnek. Ugyanakkor a belvárost lezárják az autóforgalom elől. Virágh Benedek Az az esztendő azonban, amelyben oly gyakran kényszerültem menettérti utazásra a Kárpátok ormai között, a hegymászás sportját nem szerettette meg velem. Pedig érdekes vonzó és izgalmas sport. Különösképpen akkor ha az ember a mozi-zsölyéből nézi. Leni Riefenstahl-ra, a német filmrendezőnőre a legtöbben arról a filmjéről emlékeznek, amelyet az 1936-os berlini Olimipáról készített. Van azonban egy annál jobb filmje is, amelyet azt hiszem — igen méltatlanul — elfelejtettek. Ennek a filmjének az a cime, hogy „Fehér Pokol” és egy végzetes hegymászóturáról szól a svájci Alpokban. A film végén a hős belefagy egy jégtömbbe. S ott ül, konzerválva, az idők végezetéig. Azon a bizonyos 1943-1944-es kárpáti hegymászó-túrán magam is ettől tartottam néhányszor. Elragadtatott ámulattal adózom Pete Boardman és Joe Tasker óriási teljesítményének, a Changabang megmászásának, de ahol tura-tagot keresnek egy ilyen vállalkozáshoz, ott rám ne számítsanak. Még abban az esetben sem, ha kulacsot vihetek magammal. S ha tőlem, bármily csodaszép hegyre mutatva, megkérdi valaki, hogy ugyan miért nem mászom meg, röviden és tömören csak ennyit felelek rá:. — Azért mert ott van! BILLY CARTER AZ ÜZLETEMBER Szeret nagyokat mondani, de sokan azt gyanítják, hogy Billy Carter felszínes blöffölése mögött nagyon éles ész húzódik meg. A gyanút megerősítette a Nation’s Business májusi számának egyik cikke. Ebben leírták, hogy az alatt a hat év alatt, amig Billy Carter vezette a család Plainsben levő áruházát, az eladott áru mennyisége az évenkénti egymillió dolláros tételről öt millió dollárra emelkedett. Egyik társa ezeket mondja róla: „Billy mindent tud. amit a mogyoróról tudni kell. Ha kezébe vesz egy szem mogyorót egy teherautóról, meg tudja állapítani az áru nedvességét öt százalékos megközelítéssel. Vagy ha kivesz egy mogyorót a földből, képes megmondani, hogy mikorra fog beérni, egyhetes megközelítéssel.” Azzal azonban nincs megelégedve, hogy a bátyja, Jimmy elnök lelt. Különösen a minimális munkabér megállapítást tartja valószerűtlennek: „Minden alkalommal, amikor a minimális munkabér szintjét felemelik, el kell bocsátanom néhány embert. Pedig inkább munkál adnék nekik, de a költségeket is néznem kell...Akárhányszor a legalacsonyabb munkabérről beszélek, mindig a pokol kerülget. Különösen a szakszervezetek szempontjából. De határozottan, mondom, hogy némelyik ember még a minimális órabért sem érdemli meg.” KRITIKA
