Magyar Földmivelö, 1910 (13. évfolyam, 1-43. szám)
1910-10-02 / 39. szám
8 MAGYAR FÖLÜMIYELÖ A leány suttogva szól utána . .. — Laci, várjon még egy percet. — Laci megállóit. Mintha lába gyökeret vert volna. — Mikor jött? — Már pár hónapja, hogy itt vagyok — a városban. — Mit csinál itt? — Tanulok. A földmives iskolában tanulok. — Tanul. Kérdezte rá a leány. És szinte megdöbbent. — Eszti! Nem-e azt mondották szülei, hogy Esztinek is tanulnia kell. Hát akkor, hogy maradhatnék én tudatlannak? — Ők azt mondották. De én nem ebben az iskolában akarok tanulni. Otthon... a konyhában. A mezőn, a szabad természetben .. .Ez az én iskolám . .. A fiú merengve nézett a leányra és szelíd, csöndes megadással beszélt neki. — Én sem maradok. Hi a mező. A tarló. A jószág. Az erdő. Ott van csak az igazi élet. A város olyan hamis, olyan csalékony. — Sokat szenvedsz — ugy-e? Talán még — s a leány körül nézett, mintha félne szavait kiejteni — talán még éhezel is? — Szegény Laci! — Oh nem. Nem éhezem, Esztikém. Én már jobb sorsba jutottam. — Jobb sorsba, kiáltott fel Eszti, szinte önfeledten. És szép arcán tüzrózsák gyultak. Szemében izzó parázs világított. Reszketett az örömtől. — Nem hallottad Eszti ? Tini néném meghalt. És végrendeletében nekem hagyta házát és földjeit. — Ott a dűlő mellett. — Azt a szép nagy földet? — Azt.. mind . .. — ’Iszen akkor te is gazda leszesz ? — Telkes gazda ... Az álmadozó gyermek leány ebben a pillanatban szökik a nagy leányok sorába. Szűziesen nyilt tekintetét boldogan ringatja a kis gazdán. Megfogja a fiú kezét. És örömtől reszkető hangon bug fel: — Hála Istennek! És még egyszer ráveti boldogságos tekintetét... — Már csak otthon láthatjuk egymást. Hirtelen forrón ömlött ki pici száján a szó. — Ki tudja: beszélt a fiú leeresztett, bubá- natos fővel. — Én is tudom. Te is tudod. Hogy találkozunk. Otthon. Sokszor. Nagyon sokszor. Mindennap És szemében pajzán derű csillant meg. — Esztikém! — Laci! A leány pedig hirtelen megfordult, mert lépteket hallott a távolból. És röpült, mint a pillangó. Egyszer még visszanézett. Szeméből melegség sugárzott. Aztán szállott, mint a szellő — szárnyakon. Laci ott maradt egyedül, ügy belebámult a jövendőjébe, hogy egészen megfeledkezett önmagáról. Csak mikor emberek közeledtek feléje ... akkor ébredt fel ébren álmaiból. Lassú léptekkel, gondolkodva ment a város felé ... ... Az intézet verendáján pedig holdvilágos, csillagos estén magányosan ül egy turbékoló gelice, Esztike. Fuvola hangján bug gyönyörű nótákat a mezőről, a liliomról, a nefelejtsről. Lassan tudatlanul — a szerelemről. A hazafájásról. Könyhullató nótákat. Aztán ugv elmereng. Szemei egy reszkető, szép csillagon akadnak meg. Mellette van egy másik, talán más fényesebb. És úgy elgondolja: — Ezek a csillagok minden este együtt tűnnek fel. Milyen hűségesek is a páros csillagok. Hogy megtalálták, hog}1- szeretik egymást. — Hát csak az emberből hiányoznék a ragaszkodás. A hűség. A szerelem ? Az örökké tartó szerelem. Csak a leány lenne oly boldogtalan, hogy nem tudná meglelni a maga párját. A maga csillagát? — Nem ... nem ! Ez nem lehetséges. Én megtaláltam. Ezt mondják nekem azok a messze... messze, ragyogó csillagok. És ha azok a csillagok nem mondják: mondja a szivem. Hiszen ugv vér, mint a dob, amikor pergetik. Mondja a falum. ’Iszen úgy hazafáj a lelkem. Mondja a mező. A zsongó erdő. Iszen úgy hínak. Intenek. — Jöjj, siess haza... itt van csak a te — boldogságod. (Folytatjuk.) A legelső szakosítót — a zsidók és egyiptomiak gyártották. *, * * A legnagyobb terem (óriási nagy szoba) Oroszországban Pétervárott van, 620 láb hosszú és 250 láb széles. Egy zászlóalj gyalogság gyakorlatozhat bennne. Este 20.000 gyertya világítja meg. Az a... Hatvan! Biró: — Hatvanban született a vádlott 2 (Már t. i. 1860-at akar kérdezni a biró.) — Nem kérem alásan, én Szaniszlón születtem. * Megy egy ember gyalogosan a hatvani országúton. Megszólít egy másikat, akivel találkozik: — Ez az ut visz Hatvanra? — Ez. — Oszt’ mikor érek Hatvanra ? — Akár egy pere alatt. Nagyot csodálkozik amaz : — Hát aztán hogyan ? — Könnyen. Számoljon kend ötvenkilencig, menten a hatvannál van! wm A SZERKESZTŐSÉG TELEFONJA, tan a a a Gazdakör! tag. Lapunk pedagógiai okokból nem foglalkozhatik az Egyke ügyével részletesebben. Azért hagyjuk. De annyi bizonyos, hogy nagy szegénységi bizonyítványt állított ki az Országos Közegészségügyi Tanács az ö gondolatvilágáról és nemzeti érzékéről is, mikor az Egyke ügyében azt a cinikus, soíizmákkal jól megspékelt iratot kiállította. Azt Írja azoknak az uraknak egy tekintélyes fővárosi lap is: »Legyenek önök ne csak tudósok, hanem emberek és — magyarok is egy kicsit«. Mindezekhez pedig mondjuk mi szerényen még: — tanuljanak meg a logikai törvényei szerint gondolkodni is egy kicsit. Akkor nem esnek olyan ölő — nevetségességbe. — Poéta. Verseket ritkán közlünk. Ilyeneket soha. — Hű olvasó. Bácska, örülünk, hogy »az én kedves kis lapom«-at úgy szeretik. Ha ismernék, bizony hogy sokkal többen megkedvelnék. A regényt minden bizonnyal befejezzük a téli évfolyamon. Udv! — Háziasszony, Gy—t. Igen. Mint tetszik látni, rajta vagyunk. Száz számra nem nyomathatunk felesleges példányokat____________^ ______/P ______________________ mo rvát János könyvnyomdája, szatmákon.
