Magyar Földmivelö, 1908 (11. évfolyam, 2-50. szám)
1908-12-20 / 50. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 401 — Nem szokod meg I Nem neked való. Nem neked osztotta a jó Isten. András fölugrott ágyában Mit beszél ez a bolond asszony? Már azt se tudja, hogy a csurgó alá ne álljon. Mert megázik. Nem szokod meg! . . hallatszott újra. Nem neked osztotta a jó Isten. . . Tovább nem tűrhette András. Fölkeltette az asszonyt. Mit beszélsz? Mit motyogtál? — Álmodtam. . . — Mit álmodtál ? — Hja! Talán el se mondjam. Földes ur voltunk. Nagy tagunk terült el a határban. Gulyánk legelt a selymes fűben, legelőn. De te nem elégedtél meg vele. Többre vágyódtál. Összevetted a sok földet, marhát, juhot, disznót. És nem bírtál velük. Csaltak loptak, károsítottak, földönfutóvá lettél. Szegény zsellér emberé. — Mindennek épen az ellenkezője fog történni! Az asszony meg e perctől fogva mindennap sirt. Sirdogált mint a kit sejtelem gyötör. Aki a távolban mindig lát valami rémet. Ami fenyegeti. Ami megzaklatja napról-napra egész, lelkét, szivét. * Batár András csakugyan földeket vett. Elbúcsúzott a kis zsellérháztól. De hogyan búcsúztak! Mintha otthonukból — idegenbe kellene menniük. Pedig sajátjukba mentek. Szép jó földü tagot vett Batár András. Házuk is olyan volt, akár egy ispánnak a lakása. Milyen más kép is tárult eléjük. Milyen más fészket raktak. Milyen más tűzhelyen főtt a gazdagabb ebéd. Pénzét csaknem mind a földbe fektette. Meg is mondotta neki biró uram búcsúzéra; — Nem jól cselekedtél öcsém. A gazdaság pénzt eszik, akár a sertés tengerit. Ha nem lesz pénzed, soványságban vesz el a földed. András mosolygott. Elég lesz, a mi még maradt. Aztán majd ereszt a búza. Az arany kalászú búza. Amelyet eddig ő aratott keservesen. Most neki aratnak majd. Most neki ereszt majd. Jött az első esztendő. Csapásos esztendő. De még ez nem olyan nagy baj. Majd kipótolja az Isten. . . jövendőre. De a szomszéd urasági tagot parcellázták. Épen az ő tagja tövében. Közvetlen közel-közelében. Hát hogy engedhetné, hogy más hasítsa ekéjét abba a barázdába. Olyan ostoba nem lesz. Azt karajba kell tenni, ha a világ összeszakad is. A felesége összetett kézzel sírva kérlelte : — Ne tedd! Nagyon kérlek, ne tedd! — Lacsi-fecsi beszéd. — S gúnyosan nevetett... Csak arra intette az asszonyt, ne hogy kiszálljon a hire. . . Mikor aztán András kiment az tagba és a karajba veennő részt is méregette. . . aztán egy árnyas bokor alatt számvetést tett. . . mi tagadás benne. . . a homlokát az aggodalom ráncai barázdálták. Sejtelem gyötörte. Mintha saját földje suttogta volna . . . madaraival, fáival, cserjéivel: — Ne teddl Nem neked mérte az Isten. — Mi az ? — ugrott föl ilyenkor. — Talán még a földnek is van szive, akár az asszonynak. Már ő is ellenem van. A saját földem. . . Ah, de halálra való tusát kell annak vívnia, akit a föld éhségé gyötör. Rettenetes betegség ez. Olyanabb, mint a honvágy. Olyanabb, mint az iszákos ember szomja. Nagy étvágyúvá, elégedetlenné lesz— a földéhes ember. András az volt. 0 maga mondotta, hogy ostoros gyermekkorától reszketett a földéért - . . Most még jobban, mint valaha. Belekóstolt. És jól belekóstolt. És pedig nagy falatot kóstolt, nagy kortyot kóstolt.. . Oh, azt az étvágyat ki kel! elégíteni. Csak még egyszer. Csak most. ... És elég lesz. Több nem kell. Szive most már úgy dobogott, akár a kalós malom. Szemében kigyult a dacolás tüze. Csakhamar — lánggá lobogott. Haragos nyugalommal várta tehát az időt. Az időt, mikor — aláírja a saját pusztulását. És aláírta. Minek töviről-hegyire elmondani, mi történt, hogy történt? Akik és százan és százan bele másztak ebbe a divatos hálóba, csávába, azok tudják legjobban: mit teszen az, mikor a föld megdacolja magát, Mikor a fizetési határidő félelmesen közeledik, mikor egyszer csak az uzsorások hálójában vergődik az ember. Mikor megszólal a dob ... és a gazda a mellére csüggedt fejjel azon veszi észre magát, hogy a szemrehányás ölő hullámai marják szivét. .. . Volt — nincs! Szomorú két szó. Szomorúbb, mint egymaga a a nincs. Mert most már a nincs azért üldözi a lelkét, a lelkét, mert együvé kerültek : a volttal. * Nem lévén most semmijük, az asszony elment az öregekhez, kik az aggkor utolsó garádicsát járdalták. Úgy ment, mint akik leégtek. Még ugyabbul. Mert a dobszónak még szomorúbb a pergése, mint a veres kakas repülése. András is búcsút vett — a tanyától. De hová? Merre menjen ? Hiszen ő elszokott a dologtól. Bőségben élt. Semmije se hiányzott. Csak nyugalma! Nem volt azóta, hogy a zsellérházból kiköltözöt. egyetlen percnyi nyugalma. . . — Úgy van-e? — kérdezte lelkiismerete. — Úgy van' — dobogta sebesen reá vergődő szive. Nyugtalanította az időjárás. Egy fell eg, mely a határon keletkezett. A szárazság, mely szíttá a földet, szívta az ő lelkét, testét egyaránt. A cseléd, aki megállón munkája közben — boldogtalan halandóvá tette- A ló, ha köhögött a szekér, ha nyikorgott . . . mind mind nyikoritotta az ő forgó csontjait is. Iszonyatos a gazda élete. Rettenetes gond a gazdálkodás— mondotta, panaszolta fűnek-fának. Mindezeket riem ismerte ő — edáigla. Ha napi munkáját elvégezte . . . lefeküdt. És aludt, mint a gyermek, akinek nincs gondja gondolatja. Isten osztotta ki számára ezt az életet Sokáig meg is volt vele. Isten volt a legjobb gazdája, ha más gazda perelt is vele, Isten nyugalmat osztott neki. Ezt elvesztette. . . Ellökte magától. . . Ment tehát . . . megrogyó lábakkal fordult ki most már más tagjából. Este. . . késő este, hogy ne
