Magyar Földmivelö, 1908 (11. évfolyam, 2-50. szám)
1908-12-20 / 50. szám
400 MAGYAR FÖLDMIVELÓ Isten a legjobb gazda. Irta: Bodnár Gáspár. Az asszony krumplit hámozott a kis zsellérház pitvarában. Az ember meg padra ült; gondos figyelemmel számította és osztotta a részt. Az aratórészt idei munkájából. A számítás nem végződhetett csalódással. Batár András arca nagyon rózsaszínben ragyogott, amilyenben már rég óta nem volt szerencséje. — Mégis csak az Isten a legjobb gazda — mondotta megnyugodott lélekkel. — O oszt legigazságosabban, akármit mondanak is az emberek . . . Az asszony úgy mosolygott erre a beszédre, mint a gyermek. Benne volt ebben a mosolygásban a boldogság, a kevélység és minden diadal. — Nem mondottam-e ezt mindig neked Hogy jó az Isten. A legjobb gazda. Kinek-kinek elosztja sorát. De te sokszor nem hitted. Sokszor elcsavarták a fejedet. — Soha . . . sohasem ! — Csak ne tagadd nem azt mondtad: asszony neked csak annyi okosság való, hogy tudjad: ne állj a ház eresze alá, mert megázol. A többi a férfinek való . . . — Úgy van, bólintott a férfi rábagyólag. — Hát ha most engedem, hogy az ujmódi ko- lomposok után indulj, ki tudja mi történik. Itt vannak-e ezek a zsákok a fészer alatt. Számíthatsz, oszthatsz-e? Vagy talán ülsz a sutban, leereszkedett főve! és Isten ellen való zúgolódással . . . — Úgy vagyon — és András egészen közel ment az aszonyhoz. Megcirógatta ráncot vetett arcát. És meg is csókolta. Rég történt ez. A jobb időkben. A békesség és nyugalom szent, nagy idejében. Mikor még ragadozó körmök nem markoltak a szegény ember szivébe. Akkor történt ilyen. . . Boldog is volt az asszony. De nem elbizakodott. Tudta, hogy Andrása szivének kevés egy illetés. Megfogta tehát ezt a szivet és puhította, hajlította. — Csak aztán mindig ilyen légy. így gondolkozzál. Megládd e, meges úgy élünk, mint éltünk, mikor egybekerültünk. Szegényesen, de boldogul .... Van télire valónk. Kinyújthatjuk egész újig. Aztán Isten a legjobb, gazda újra elhozza a mi részünket. Aratórészünket. .. És éltek is. Úgy, mint mikor egybekerültek. Mintha két nyílást adott volna nekik az Isten, akár az akácvirágnak. Olyan szépen, olyan ifjan lédegéitek. * Hanem hát az történt, hogy Andrásnak a szerencsemadara tűzhelyére szállott. Egy estenden biró uram nyitott házába. Komolyan, mintha csak a parancsolat hozta volna. Pedig hát nem az hozta. — Adjon Isten jó estét! — Mind hasonlóképen, jó biró uram ! Sára asszonynak kezéből majd kipottyant a fazék mikor biró uramat megpillantotta. Végig nyilait lelkén estén valami sejtelem. Pedig hát olyan nyugodt volna a lelkiismerete, mint a szélcsendes időben a tenger. Alig tudta kiereszteni remegő ajkán, hogy hát: — Mi jót hozott légyen nekünk biró uram? Biró uram pedig szokása szerint rántoit egyet- kettőt a baj’szán, aztán kiterítette a maga mondanivalóját. —: Amerikában él András öcsémnek egy nagybátya. . . — Batár Ferenc, — kapta el a szót az asszony, mint a rigó a szőlőszemet . . . — Úgy vagyon. Batár Ferenc. No hát ez a Batár Ferenc meghalálozott. Ott maradt a mélyében. A feneketlen bánya kősirjában. — Szegény bátyám 1 — sóhajtotta András. Az asszony meg már kötőjével törölgette b szemét. — De nem volt ám Batár Ferenc olyan ágról szakadt szegény legény.Pedig agglegény volt ő kelme... Sosem kellett neki asszony — mondotta pitye- regve Batárné, Gyűlölte őket. Csak engem sziveit. Mindig is mondotta. . . — Mit mondott ? — Hogy nem feledkezik meg rólam. . . — Hát megtartotta a szavát emberül. Végrendelet maradt utána. Tizenkétezerjkoronáról rendelkezett. Nem ugyan kizárólagosan húgomnak, de Batár And- rásnénak hagyta. András megkövültén állott a bitó előtt. Arcának egyetlen izma nem mozdult. De sápadtra fordult az arca, akár a halottnak. — Hát nem hiszed öcsém? — Már, hogy ne hinné, ha a biró uram mondja — válaszolt az asszony a még mindig elnémult férfi helyett ... — Holnap nyolc órakor irás, bélyeges irás cserélésével föl is vehetnek. Ott van már a község pénztárában. . . Mondotta biró uram és abban a szempillantásban távozott. . . Néma csend borult a kis zsellérházra, akár sir- bolt volt volna. Se az ember, se az asszony nem tudott beszédhez jutni. Talán mindegyik várta a másik, szavát . . . Az ember csak ott ült a padkán, akár szél ütötte volt. Az asszony meg limmelt-lomolt, de bizony alig tudott volna számot' adni róla, mit dolgozott. * Éjfél felé járhatott az idő. Lefeküdtek ugyan a rendes időben. De csak nem jött álonv a szemükre. Az asszony csak elaludt egy-egy szuszra . . . de András virasztva feküdt. Egyszer csak beszélni kezd. Nem az asszonyhoz, aki úgy látszott mintha mély álomba merülne. Hanem önmagához beszélt. . . — Végre! — Végre mégis 1 És még hangosabban. — Végre mégis nekem is osztott a jó Isten: Mint másnak. Annyi ezernek. . . milliónak. — Végre . . . — Végre én is szerezhetek földet. Földet, amely után ost'oros gyermekkorom óta sóvárogva, gyötrődve vágyódtam. Földet, amelyet nekem szántanak. Nekem is lesznek zselléreim. Cselédeim, rész aratóim. . . — Hogy is lesz az, én jó Istenem? E pillanatban az asszony állmodon valamit. O is beszélt. De beszédéből csak annyit vehetett ki az ember:
