Magyar Földmivelö, 1904 (7. évfolyam, 1-50. szám)
1904-05-08 / 18. szám
142 MAGYAR FÖLDMIVELŐ szabadságharc leverése után a borsodi Bük rengetegeiben bujdosott. 1850-ben került vissza a fővárosba s itt eleinte Sajó álnév alatt irt. Pályája innét kezdve a diadalok és sikerek szakadatlan láncolata volt. 1863-ban képviselőnek választották meg Siklóson s ettől kezdve a politikai életben is tevéken}' részt vett. Több lapot szerkesztett. Működésének fősulya a regényírásra esett. Sem előtte, sem utána nem szólaltatta meg senki a magyar szellemet oly zamatosán, eredeti felfogásban s szinte másoló hűséggel mint ő. Képzelete, meseszövő ereje bámulatos volt, az egész ország áhítattal leste ajká- i'ól a mesét. Több művét csaknem a világ összes nyelveire lefordították s talán a legismertebb magyar iró a külföldön. Számos kitüntetés érte, boldogult Erzsébet királynénk is gyönyörűséggel olvasta a nagy iró műveit. Életében legkimagaslóbb momentuma az 1894-iki év, midőn ötven éves irói jubileumát ülte. Seregestül tódultak fel az országból a küldöttségek, nemcsak az országból, de a világ minden tájékáról, elhozva neki hódolatukat, ajándékaikat. A nemzettel ünnepelt a királyi ház, a parlament. Szegény és gazdag egyaránt kivette részét az ünneplésből. Nemzeti ajándékaként 100.000 forintot ajánlottak fel az írónak. 1899-ben kötötte második házasságát. Műveinek száma meghaladja a 100 kötetett s termékenységénél fogva is egyike a világirodalom legnagyobb szellemóriásainak. Ü az utolsó a márciusi ifjak között, kik 1848-ban a tizek társaságát alkották. Betegsége. Említettük a múltkor, hogy Jókai Nizzából hazatérőben — a vasúti sztrájk miatt — Fiúméban rekedt és meghűlt. Látszólag jól érezte magát, mikor hazaérkezett Budapestre, de már a veszedelem csiráját testében hordozta. Influenzába, majd tüdő- gvuladásba esett, a mi bizony veszedelmes állapot egy 80 éves aggastyánra. A főváros, de az egész ország közönsége lázas érdeklődéssel várta a betegségről szóló híreket. Királyunk őfelsége is, ki éppen itthon volt, bű magyarjai közt majdnem óráról-órára tudakolódzott a nemzet legnagyobb költőjének sorsáról. Ezt meghallva a nagy beteg költő mondotta is: — Az én felséges királyom megemlékezik az öreg poétáról. Áldja meg a jó Isten érette! Csudálatos szívós ember volt a mi nagy költőnk. Egyszerre csak jobban lett, úgy, hogy orvosai, köztük a hírneves Korányi is mondogatni kezdette, hogy csuda történik, lehet, hogy a nagy költő életben marad. Ő maga mit sem tudott arról, mily veszedelmes betegségben van. Dolgozni akart. Halljátok, dolgozni az ágyban. Kérte is egyik hires könyvét a »Lőcsey Fehérasszony« cimü regényét. Oda is adták neki. Lapozgatott, de szemei kápráztak. Abban hagyta. Nagy költőnk nagyon szerette a kenyeret. Panaszkodott is orvosainak, hogy — Tíz nap óta nem kaptam kenyeret. Olyan szívesen ennék egy darabkát. Az orvos biztatta, hogy néhány nap múlva. Pedig ez a nap, mikor a költő kenyeret kívánt, utolsó nap volt az ő számára. Az utolsó percek. Május hó 4-én, az utolsó napon még igy szólott orvosához a nagy beteg: — Ma olyan jól érzem magamat, hogy már dolgozni szeretnék. Nagy eszmék járnak a fejemben. Pedig a halál már ott ólálkodott a küszöbnél. A javulás csak látszólagos volt. A nagy lélek utolsó fellángolása. Félnyolc óra volt, mikor megigazították a nagy beteg párnáit. Jókai igy szólott: —- Most aludni fogok, csendesen legyetek. Rövid idő múlva az orvos veszi észre, hogy Jókai nagyon elcsendesedett. Ágyához lépett és üt- erét tapogatta. Az érverés nagyon gyöngült. Jókai csakhamar felébredt és mind végig eszméleténél maradt. Orvosai frissítőt adtak neki. Ezután ereje rohamosan hanyatlott. Már csak annyit mondott, mikor orvosa a frissítőt adta: — Köszönöm. Aztán nem jutott szóhoz, de nem sejtette halálát, nem nyugtalankodott. Csendesen hanyatlott szívverése és kilenc óra 20 perckor szépen, csendesen, mint egy röppenő sugár elszállott a nagy lélek. A részvét. A nagy költő halálának hire nyomban szétfutott nem csak a fővárosban, nemcsak az egész országban, de úgyszólván az egész művelt világban. A kormányzat nyomban kijelentette, hogy Jókai a nemzet halottja. A nemzet fogja átvenni és eltemettetni azt a költőt, aki egész életében a nemzet megújhodásán dolgozott, munkálkodott. A részvét óriási... Elül jár ebben is a mi agg koronás királyunk. Továbbá József főhercegünk, főurak, főpapok, képviselők, városok, megyék, iskolák, egyletek, községek és maga a nép is megmozdul, hogy kifejezze részvétét a nemzet nagy Írója iránt. Megszámlálhat- lan koszorúk érkeztek Jókai koporsójára, úgy hogy a nagy tömegű koszorúkat alig lehetett elhelyeznni. A ravatalon. Jókai ravatalát a száz éves Nemzeti Muzeum kupola csarnokában állították fel. A virágok özönétől alig látható a nagy halott. Száz ezer ember keringett a ravatal körül, a vidékről is nagy tömegekben jönnek városok, egyesületek, községek küldöttei. Jókai sok városnak volt díszpolgára. Minden öt percben megnyílott a Muzeum-kert kapuja és bebocsátották a gyászolók seregét. Virágerdőben vitt az ut a Muzeum kupola csarnokába, a hol művész kezek alkotta ravatalon fe- i küdt a nemzet halottja. A temetés. A temetés hétfőn, május 9-én folyt le. Embertenger hullámzott a Muzeum-kertben, az utcákon — végtől-végig a Kerepesi-uton egész a temetőig.
