Magyar Egyház, 1953 (32. évfolyam, 1-10. szám)
1953-04-01 / 4. szám
MAGYAR EGYHÁZ 7 Síró magyarok a ”t|ueen Elizabeth” fedélzetén A rozsnyói gyorsvonat vígan futott végig a Sajó-völgyön. Cserepes kis házak muskátlis ablaikkal, kicsi falvak tornyaikkal egy pillanatra közel merészkednek a vonat ablakhoz és azután eltűnnek a bámuló szem elől. Szőkülő búzatáblák ringatóznak a júniusi szélben. Amott fehér virágokkal borított krumpli táblák. Az egyik utas csak most veszi észre ennek szépségét, amikor búcsúzik a tájtól. Könnyben úszó szemével szinte issza magába a táj képét, elrakja a leikébe, hogy bárhol és bármikor elővehesse ezeket és újra kigyönyörködje magát bennük. Lóhere boglyákkal van tele a határ és egy láthatatlan kéz mindegyik mellé egy zöldelő kukorica táblát helyezett. A kasza villan a napsugárban a réteken. Most kaszálják a szénát. Hosszú sorokban kígyóznak a rendek a karját ritmikusan lendítő magyar paraszt után. Olyan szivnyugtató csend ül a tájon. Színes pillangók repkednek a vadvirágok felett. Odébb galambsereg szálldos. Harangszó hömpölyög le a harmaci hegyekről. Foszlánya behull a vonat nyitott ablakán s a könnyesszemü utas ölébe esik. Felzokog tőle. Olyan szép, olyan felségesen gyönyörű most minden. Minden bűbájos szépségét most fedezi fel, amikor búcsúzik tőle. Majd megszakad a szive, amikor utoljára nézegeti. Olyan békességes, ünnepi és szépséges a gömöri tájék, mint egy bazsarózsás pünkösdi délelőtt a kis faluban. Még egyszer szeretné leikébe vésni a gömöri hegyek körvonalait, de már nem lehet, mert minden hegyre és erdőre reáboritóttá kék fátyolát a messzeség. A losonci állomásra fut be a vonat. Egy fekete fejkendős sereg egy fiatal asszonykát csókolgat. Hangosan zokognak mindannyian. A fiatal asszonyt félájultan vezetik a vonathoz. Minden utas erre a jelenetre figyel. Nem értik. Ezelőtt egy órával is láttak egy ilyen jelenetet. Ott egy férfi négy apró gyermeket csókolgatott sorra. Fiatal felesége ott zokogott, ölében tartva a legkisebbet, egy szőke kislányt, aki nem értette meg, hogy miért sírnak szülei. Melletük egy ezüstöshajú nagymama sirt, odébb egy olyan kurátor kinézésű embernek gyűlt tele a szeme könynyel, majd a sirás átragadt mindenkire, akik ott állottak az állomáson. Zokogva ugrott fel a férfi a vonatra, sokáig lengett utána a fehér kendő, de ő a könnyeitől nem láthatta. Az utasok mindkét jelenetet hamar elfeledték, hiszen az elmúlt hat év alatt annyi tragédia játszódott le a szemük előtt, hogy a siró arcokat már nagyon megszokták. A két siró utas más-más fülkében roskadt bánatába. Másnap Prágában, a hajós társaság irodájában összetalákoztak. Kiderült, hogy a férfi egy kálvinista pap, a nő pedig egy Losonc környéki magyar r. kát. asszonyka, aki férjéhez igyekszik Amerikába. Életében most lát közelről először eretnek papot. Ki tudja mit beszélhettek szegénykének ezekről a vad kálomistákról, mert először igen félve beszélgetett utastársához. Csak akkor bátorodott meg, amikor a Felsöbalogról való sógora, aki kálvinista nevelést kapott, megnyugtatta: ne félj, hiszen ezek is jó emberek. Ott az idegenben testvérekké lettek: a gömöri iparos, a fiatal r. kát. asszonyka és a ref. lelkipásztor. Még egy fájó búcsú volt a sógornő és a sógor között. A pap szeme is tele lett könnyel, hiszen elmarad tőlük az, aki kedves, odahagyott világukkal még összekötötte, vele az utolsó kapocs is elszakadt. A csehek is úgy zokogtak a vonatnál, mint a magyarok. Búcsúzni mindenkinek fáj és nehéz otthagyni azt a helyet, amihez a szeretet és az emlékek serege fűz. Egy öreg cseh, aki negyven év után hazament meglátogatni kedveseit, hangosan zokogott. Amikor pedig nem látta kedveseit, elővette a vigasztalót, egy hosszúkás üveg formájában. Először csak maga ivott, azután kínálta sorba az utasokat. Mire a határ állomásra értek mindenki szeme ragyogott, az öreg dalolt s a búcsúzó vasutas sorba csókolta az utasokat. A pap is kapott tőle cuppanós csókot. A fiatal asszonyka a vámnál odafizette minden pénzét, hogy magával hozhassa Amerikába, ami neki kedves és érték volt. "Viszem a bundámat, kézimunkáimat, fehérneműimet és a fényképeket. Ezeket nem mertem az uramra bízni, nehogy elvesszenek.” ... A vonat átrobogott velük a határon. A bánatuk velük ment, de mintha egy vaskapocs hullott volna le a lelkűkről, felszabadultan lélegzettek az első helyen, ahová Moszkva keze nem ért el. Az öreg cseh annyira agyon vigasztalta magát, hogy összes angol tudománya, amit negyven év alatt Clevelandban összeszedett egy "vacumerére” zsugorodott össze. Az udvarias amerikai katona kérdéseire ő újra és újra "vacumeré-” vei felelt (what is the matter?) Az amerikai katona az öreg csehből a pap segítségével kiszedte, amit hivatalosan tundia kellett. Mindenki könnyen át esett a vizsgálaton. A vonat teljes gőzzel robogott át Németországon. Egy helyen állt meg, ahol a vonatot kettékapcsolták és mindegyiket más irányba indították. A két magyar utast is szét választották. A pap ott maradt a tótokkal és a két cseh emberrel. Mihelyt a határt átlépték ezek az atyafiak, az otthoni magyarság-gyülöletük itt értelmetlenné lett. Messze idegenbe tévedt emberek lettek, akiknek segítségre, vezetőre volt szükségük. Mint kotlós köré a csirkék, úgy csoportosultak a pap köré, aki maradék német tudásával próbált boldogulni a francia fővárasban. A pap négy nap alatt összejárta Párist. Amit valaha olvasott erről a ledér városról, most mind megelevenedett előtte. A Notre Dame-ban elmondott félhangon egy magyar kálvinista imádságot családjáért, az otthon maradt szenvedő magyarságért és az őszi harmatos útra tévedt, idegenbe sodródott magyarokért is. A tót atyafiak és a 2 cseh térdelve hallgatta vévig a magyarokért mondott imádságot, az öreg cseh megilletődve törülgette szemét. A Szajna hídról lebámultak a szennyes folyó vizére. Ugyan mit szerethetett ezen a folyón Ady Endre? — tűnődött a pap. A pesti Dunánk egy királynő ehhez a folyóhoz képest
