Magyar Cserkész, 1972 (23. évfolyam, 1-6. szám)

1972-03-01 / 3-4. szám

III.

fctu

b

ih

ji M

fm&Lap

Útban Kolozsvár felé, Bánffyhunyad után szokatlan látvány kapja meg szemünket. A falvak főutcáin, kétoldalt a kapualjakban, asszonyok, lányok hímeznek és lebegtetik szebbnél szebb kézimunkáikat az utasoknak. Kalotaszegre érkeztünk. Kalotaszeg kb. 40 faluból áll, s a román “fordításokból” nehezen lehet kitalálni ősi magyar neveiket, olyanokat, mint amilyeneket a népdal - füzetekben találtunk: Körösfő, Sálvásár, Nyárszó, Zentele, Valkó, Zsobok, Vista, Bogártelke, Daróc, Mákó, Méra, Mogyorókereke, Jákótelke, stb. Kalotaszeg sziklás, hegyes, — roppant szegény vidék. A föld művelése kegyetlen feladatot ró a lakosságra. Férfiak, nők egyaránt, a mezei munka után otthon kézimunkáznak, éjjel 12 vagy 1 óráig, hogy valahogy megkereshessék a megélhetésüket. De amilyen nagy a szegénység — mint ahogy az sokszor lenni szokott — olyan nagy a kalotaszegiek vendégszeretete. (Érdekes, úgy tudtuk, a Körös első "ő”-je hosszú, de nem, ők röviden ejtik.)

Körösfőn valaki után érdeklődünk. Autónkat pillanatok alatt a fél falu körülveszi és roppant csodálkozással veszik tudomásul, hogy a messzi Amerikából jövünk — és tudunk magyarul! Nemsokára egy ismerősünk ismerősére akadunk, aki igen kedvesen meghív magukhoz. Mindig tudtam, hogy Kalotaszegnek gazdag népművészete van — eleget gyötörtek a dupla írásos hímzésekkel a regős táborokban. De hogy minden egyes házban egy pici népművészeti gyűjtemény van, melynek darabjaira bármely etnográfiai múzeum büszke lehetne, nem is álmodtam. Faragott

bútorok, térítők, párnák, festett tányérok — mind saját készítményű kézimunkák — többet mondanak a nép ősi művészetéről, jóizléséről és hihetetlen szorgalmáról mint megannyi előadás. Nem tudok betelni velük. De leginkább a népviseletre vagyok kiváncsi. Házigazdánk büszkén a fiókos szekrényhez vezet, mely valóban olyan, mint egy kincsesláda. Minden egyes fiók népviseletei darabokkal van tele, ingekkel, muszújokkal, kötőkkel, s mindegyikből nem egy, de több. Rögtön rám is adnak egyet, s válogatok vállfűs, kétrendes vagy paraszting között, sót még a bagazia szélének a színében is. Mindenféle van, hiszen generációk óta az anya is, a jövendőbeli

anyós is, legszebb viseleteiket a menyasszonynak adják, és ő maga is készít egy - egy darabot hozzá. Feltűnik, minden milyen tiszta, jó állapotban van minden. Nyilván: hiszen ma is viselik vasárnaponként.

(Folyt, a köv. oldalon)

A húsvéti “komatál”

A magyar húsvéti szokások közül az ajándékozás egyik igen érdekes és szép népszokása "komatál” -készítés. Kalocsa vidékén régebben a serdülő leányok húsvétkor hímes tojásokkal telerakott, felpántlikázott komatálat cseréltek legjobb barátnőjükkel. Az átadáskor megcsókolták egymást, és ezzel pecsételték meg sírig tartó barátságukat. Ez azt jelentette, hogy együtt jártak fonóba, táncba, együtt készítették kelengyéjüket, a “koma” volt a legelső nyoszolyólány a lakodalomban, és volt az első gyermek keresztanyja is. Ez a társadalmi szokás dívott a Dunántúlon is. A sárközi komatálon egy borral telt

üveget raktak körül hímes tojással és tetejére “kulcsos” kalácsot tettek. Kendőbe kötötték felpántlikázták, s így vitték egymásnak húsvéti ajándékba, mindig húsvét hétfőjének reggelén, íme, az ajándékozás, amely ma már leginkább csokoládényulakból, édességből és húsvéti tojásból áll, régi népszokás.