Kovács Zsuzsa – Marx Mária szerk.: Zalai Múzeum 18 : Petánovics Katalin 70 éves. Közlemények Zala megye múzeumaiból (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2009)

S. Lackovits Emőke: Keresztelő Szent János a bakonyi és a Balaton-felvidéki néphagyományban

Keresztelő Szent János a bakonyi és a Balaton-felvidéki néphagyományban 183 akadt már emlékező.

1

6 Feltételezzük, hogy olyan játékokra kerülhetett sor ekkor itt is, mint a húsvéti Zöldág-járáskor Kékkúton vagy a pünkösdi Haj liliomozáskor Vigántpetenden, amelyek között szép számmal szerepeltek párosítók, de középpontban a hidas-játék állott, amely az átmenetet, a régiből az újba való átlépést is jelképezte. Többet tudunk viszont a Somlókörnyékének falvaiban gyakorolt Szent Iván-napi tűzgyújtásról, a lobogózásról vagy foklázásról. Erre az alkalomra minden esztendőben nagyon készültek a falvakban. A legények már az ünnepet megelőző napokban az erdőre mentek nyírfakérget gyűjteni. Ezt fűzték fel azután drótra, mint Kertán, vagy pálcára, botra, mint Iszkázon és Szent Iván éjszakáján, helyenként esetleg már előestéjén ezeket a nyírfafáklyákat meggyújtották. A legények kisebb-nagyobb csoportokban járták végig a falvak utcáit, ezeket a lángból való lobogókat magasra tartva forgatták. Ilyenkor nagyokat rikkantva kiszaladtak velük a határba is, ahol a tüzes csóvákkal forogva valóságos fényábrákat, szikra esőt rajzoltak fel a sötétben. Tüskeváron pedig az égő nyírfakéreg darabokat feldobálták. Ezen a napon a házaknál nagyon vigyáztak a nyírfa seprűkre is, ugyanis szükség szerint azokat a jókedvű legények ugyancsak összegyűjtötték, majd meggyújtották és fáklyákként hordozták körben a falvak utcáin. Az 1920-as években még élt az a szokás is, hogy a tüzes fáklyákkal a legények a Somló hegyét szintén körbe járták, amit szentiváni lobogózásnak mondtak. Mindezekkel a föld termékenységét igyekeztek biztosítani, távol tartva a terméstől a kártevőket. A Somló környékének falvaiban a Szent Iván-napi tűzgyújtás utolsó, befejező mozzanataként a lobogózás úgy ért véget, hogy mielőtt a fáklyák teljesen elhamvadtak volna, egy csomóba dobálták őket, majd átugrott rajta minden legény. Hitük szerint erre azért volt szükség, nehogy aratáskor kisebesedjen majd a sarkuk, tehát baj elhárító szerepet tulajdonítottak Szent Iván fáklyái tüzének.

1

7 Fakéregből (cseresznye, nyírfa) készült, botra drótozott vagy összefűzött lobogókat Somogyban, Kisbárapátiban ugyancsak készítettek, amit hatalmas lármával hordoztak körül a településen. Hasonlóan lobogóztak a bácskai szerb pásztorok, akik a jószág szálláshelyét járták így körül, de ismeretesek erre vonatkozó adatok Banjaluka környékéről is.

1

8 Egyes Heves megyei falvakban, továbbá a Győr megyei Szemerén, de Szabadkán vagy Zalaszántón is azért ugrották át a tüzet vagy taposták meg a feldobott izzó fakérget, hogy ki ne sebesedjen, fel ne törjön a lábuk és megmeneküljenek a lábfájástól.

1

9 A máramarosi német közösségekben (Királymező, Németmokra) Keresztelő Szent János előestéjén a legények nedvdús bükkfából 8-9 cm-es lapokat hasítottak, amelyeket közepükön 1 cm-es lyukkal láttak el, majd azután a falu feletti hegyoldalban rakott tűzbe tettek, ahol átizzottak. Az esti harangszót követően egy méter hosszúságú somfa pálcára húzták fel az izzó korongokat egymás után, majd meglóbálva a falu felé hajították. Olyanok voltak ezek a repülő, tüzes korongocskák, mint a nap. A szokás neve Sunnawend, amit az izzó lapocskák elhajításakor a legények kiabáltak is. A lányok és az öregek pedig a faluban nézték ezt a tűzijátékot. Másnap a gyermekek összeszedték és madzagra fűzték az elszenesedett lapocskákat.

2

0 Hasonló szokást gyakoroltak a Szatmár megyei svábok is, amelynek a neve sajbózás volt. Egyébként német nyelvterületen Keresztelő Szent János ünnepe a Johannistag rendkívül népszerű és hagyományos szokásokban különösen gazdag volt (Johannisfest, Johannisfeuer).

2

1 Ezért meglepő, hogy a bakonyi német közösségekben e jeles naphoz alig, vagy egyáltalán nem kapcsolódik figyelemre méltó szokáscselekmény. Ismert, hogy a nyári napforduló ideje a nem keresztény népeknél is szokásokban, mágikus eljárásokban bővelkedő nap volt. A Keresztelő Szent János ünnepéhez kapcsolódó szokásegyüttesekben jelenlévő tűz ugyanígy a nem keresztény közösségeknél és a kereszténység felvételét megelőzően szintén jelen volt a napforduló idejéhez, ill. a hozzá közeli időszakhoz kötődve. Egyszerre a fénynek is ünnepe volt a nap, a fellobbanó lángokkal örömtüzeket gyújtottak.

2

2 A tűz a négy őselem egyike, megtalálható a vadász- és pásztornépek, továbbá a földművelő kultúrák mítoszaiban, meggyújtása a teremtés, a születés jelképe, lángja az életet, az összetartozást egyaránt jelenti. A kereszténység előtti hagyományokból-a gyakorolt mágikus cselekedetek alapján-világossá vált, hogy a sötétség, az ártó erök, a pusztulás elűzésére, a rossz legyőzésére egyszerre szolgált, biztosítva a meleget, a fényt, a termékenységet, a bőséget, ahogy több téltemető, tavaszt köszöntő szokásban is megragadható. Ugyanakkor szerelmi szimbólum és a szeretet jelképe.

2

3 Földöntúli fényesség, világosság, ítélet, megtisztító erő, pusztító és éltető egyszerre.

2

4 A tűz a teljes Szentírásban jelen van.

2

5 Az Ószövetségben Isten dicsőségének, hatalmának jele (Kiv. 3;2 és 24; 17., Ez. 1 ; 13., Dán. 7;9.), Isten szavának kifejezője prófétái ajkán (Jer. 5;14/b., 20;9„ 23;29.). Istent dicsőíti (Dán. 3;66., Zsolt. 148;8.) és megjelenését kíséri (Kiv. 3;2., 13;21I4;24., MTörv. 5;25-26„ 1 Kir. 19; 12., Zsolt. 50;3), szakralitás hordozója (égőáldozatok Lev. 6; 14-15.), megbékélést kifejező (2Mak. l;20-23.), de jelzi az Úr haragját, pusztító erőként (Zsolt. 79;5., 105;32., Iz. 26; 11., és 30;27., 2Sám. 22;9., Náh. 2;5.), a gonosz kísérőjeként, a büntetés eszközeként (Jób 41 ; 11-13., Bölcs. 13;2., Ez. 38;22., Iz. 5;24., MTörv. 32;22.). Megtisztításra képes, eszkatológikus jel (Iz. 66; 15-16 és 24., Mai. 3;2-3., Szám. 31;23.). Mindent egybe-