„Sívó évek alján” Történetek az ötvenes évekből (Zalaegerszeg, 2006)
Csertán Ferenc: 20. századi zalai történet
20. SZÁZADI ZALAI TÖRTÉNET dik felvonása. Megjelent a tábor portájánál a pécsi egyetemisták különítménye egyetlen Csepel teherautóval. A kabintetőre golyószóró volt szerelve, kb. 2025 főnyi nemzetőr karszalagos diák kézi fegyverekkel. Bebocsátást kértek, a tábor közepére forradalmi gyűlést hívtak össze, s fél órán belül leszerelték a tisztjeinket. Megalakult a Katonai Forradalmi Tanács és átvette a hatalmat. Minden század két embert delegált. A kb. 20 főből legalább a fele MUSZ-os volt. A mi századunkból rám esett a bizalom. A másik kiküldött újonc volt, értelmes embernek tartottuk, az volt a benyomásunk, hogy együttérez velünk. Később Zalában magas rangú rendőrtiszt lett, majd - még a Kádár-korszakban - váratlanul nyugdíjazták. Mindenkinek a fantáziájára bízom életútját, én annyiban hálás vagyok neki, hogy rám nem emlékezett. A Katonai Forradalmi Tanács elnökéül a később fiatalon elhunyt Sáróy Tamást választottuk. Egyszeriben megszűnt a passzív rezisztenciaképpen űzött „sporttevékenység", megpróbáltuk a tábort katonai egységgé formálni. Mozgásterünk rendkívül korlátozott volt. A két zászlóalj egész fegyverkészlete mintegy 10 géppisztolyból, 4-5 karabélyból és 50 pisztolyból állott, a „dióverőket" és vaktöltényeket, meg kb. 10 kispuskát nem számítva. Töltény egészen minimális. Semmiféle kiképzést nem kaptunk, a fegyverekhez nem értettünk, így önálló harci alakulatként semmiképpen nem jöhettünk számításba. Stratégiánk szerint tisztjeinket olyan mértékben kompromittáltatni kell a forradalom mellett, hogy ne is kívánják a restaurációt, aminek lehetősége az orosz csapatok hadmozdulatai alapján nagyon is valószínűnek látszott. Kollaborációs készségük miatt ez nem is tűnt nehéz feladatnak. Mindent aláírtak, mindenre igent mondtak, szinte tolongtak a „damaszkuszi úton". Kapcsolatot kerestünk a városi forradalmi szervekkel, kíséretet adtunk a Budapestre élelmet szállító autókhoz. Az egyik ilyen csapat Fehérvár magasságában tűzharcba keveredett az oroszokkal. Egy magyar ellenőrzési pontnál leállították őket, a röviddel utána érkező orosz harckocsi nem állt meg a jelzésre, mire a magyarok közül valaki utánuk lőtt. Az oroszok kiugráltak az autókból és viszonozták a tüzet. Az ügy komolyabb sérülés nélkül zárult. Tudomásom szerint ez volt az egyetlen közvetlen konfliktusunk. Egy említésre méltó személyes epizódra emlékszem még. '56 nyarán Budapestről hozzánk helyeztek egy öreg katonát, akiről zárkózott magatartása miatt az sem derült ki egyértelműen, hogy öreg MUSZ-os volt-e. Kopácsinak hívták 42 és jó összbenyomást keltett. Ezt az embert 2-3 nappal a nov. 4-i orosz támadás előtt Maiéter Pál azonnali hatállyal visszarendelte Budapestre. November 4-én az ismert eseményeket hallgattuk végig a rádióban. Tisztjeink azonnal eltűntek. Egy őrmester maradt velünk és igyekezett minket az ellenállásról lebeszélni, de nyitott kapukat döngetett, mert adott körülmények és felszereltség mellett annak semmi értelme nem lett volna. 42 Nem Kopácsi Sándorról, a Nemzetőrség főparancsnok helyetteséről van szó. 83
