Müller Róbert - Petánovics Katalin: A földművelés története (A Balatoni Múzeum Állandó Kiállításának Katalógusai 4. Keszthely, 1990)

Az őrlő kő Cl. terem 51) alsó tagja párkányos foglalatú, s ebbe végták a kifolyónyílást is. A két vízszintesen kinyúló félköríves fogó segítségével a szerkezet könnyen szállítható, emelhető. Általában magas helyen (asztalon, padon) dolgoztak vele. Az utóbbi időben inkább kősót (I. és II. vh.) korábban daraféléket őröltek rajta. Az őrlőkövek faragását szakemberek végezték. A Balaton mentének híres malomkő faragó helye volt Sáska. A 18-19. században a rossz közlekedés miatt számos kis malom települt a kisebb-nagyobb patakocskákra, a Kis-Balaton mocsárvilágát átszabdaló erekre. Ezek a malmok nagyrészt földesúri tulajdonban voltak, a molnárok csak bérlőként dolgoztak bennük. Működésükhöz vízienergiára volt szükség, ezt pedig malomgátak építésével biztosították. (A 19. század közepén a mocsárlecsapolások miatt számos vízimalmot megszüntettek, mert rossz vízelvezetési rendszerükkel csak rontották az amúgyis mocsaras vidék vízrendezési lehetőségeit.) A vízimalmok kövön őröltek: kezdetben csak egyszer öntötték fel a magot, vegyes őrleményt kaptak. Később az őrleményt szitálással többfelé választották szét. A saját szükségletre őrletők többsége osztályozatlan lisztet igényelt még a 19. század második felében is, amikor már a gőzmalmok korpátlanabb, fehérebb lisztet őröltek. A korpás lisztet nem lehetett hosszabban tárolni, mert megkeseredett, megsavanyodott. Gyakran kellett őröltetniük. Azonban amikor a vízszabályozások miatt a malmok számát erősen csökkentették, a távolság megnőtt, figyelmük a hosszú ideig eltartható fehér lisztek felé fordult. Gyakran oly messze kerültek a falvak a malomtól, hogy nem is maguk vitték terményeiket őrletni, hanem a molnárkocsis szedte össze a gabonát, s hozta helyette a lisztet. Pedig a magyar paraszt ragaszkodott hozzá, hogy a saját gabonájából őrölt lisztet vigye haza, nem sajnálta rá a várakozásban eltöltött időt sem. A malom hajdan információs központként is szerepelt. A molnár pedig szaktudása folytán messze kiemelkedett a paraszti közösségből, ezért részben komoly tekintély, részben pedig az „ördöngös molnárnak" kijáró babonás tisztelet övezte. A lisztet több rekeszes hombárokban, különböző méretű szalmafonású bucsérokban, kópicokban Cl. terem friz jobb 2) tárolták. A kiállításban látható nagyméretű szalmaedénybe (7. terem ) 4,5 q liszt fért bele. A liszteket nemcsak fajta (rozs, búza), hanem minőség szerint is külön választották (első, második, harmadik stb.). Mivel a „mindennapi kenyér" valóban a legfontosabb táplálék volt, kenyérlisztből őrlettek a legtöbbet. Dunántúl e táján a rozskenyér uralkodott. Erjesztését kovászmaggal(71) oldották meg. A kenyérsütés női munka (friz jobb 9.) 18-20 órát vett igénybe, ezért legtöbbször délben megáztatták az erjesztőanyagot, este kovászoltak, hajnalban dagasztottak és 5 óra körül vetették be a kemencéhez kiszaggatott tésztát, ahol kb. 2 órán át sült. (Fríz jobb 13-14.) A kenyérsütésnek külön eszközkészlete van: a dagasztóteknő Cl. terem 72), amely dagasztó széken Cl. terem 68) fekszik. (Tabló 3.) Ezt a dagasztószéket vésett felirata szerint 1888-ban faragta Kláminger János. A kovászkeverő lapáttal (75) dolgozták össze az erjesztőanyagot, a lisztet és a sós vizet. Dagasztás után kovászfával (69) akadályozták meg, hogy a sütőabrosz (74) a tésztába ragadjon. Akiszakított kenyértésztát a kelesztő edénybe, a szakasztónthával(S2) bélelt szakajtóba (80) helyezték, ahol kb. 2 órán keresztül pihent. A megkelt kenyértésztát a sütőlapátra borították (78), helyenként megmosdatták (lisztes vízzel megkenték a tetejét), és bevetették a kellő forróságú fűtött kemencébe. A szénvonóval (11) húzták ki a kemence belsejéből a parazsat, a pemettel(76) tisztára söpörték a kemence alját. Bevetés előtt számos helyen keresztet vetettek a kemence szájára. Akisült kenyeret a kamrában felfüggesztett kenyértartó rácsra helyezték (84).