S. Perémi Ágota (szerk.): A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 27. (Veszprém, 2012)

KISS Gábor Iván: A városlődi keménycserépgyár edényjegyei a Mayer korszak kezdetétől a gyár megszűnéséig

A fenékbélyegek, edényjegyek kialakulása, használata, szerepe A Magyarországon ismert edényjegyek legkorábbi csoportja már a középkori fazekas árukon megjelent, de ezek geometrikus formáiból gyakorlatilag semmilyen következtetést sem vonhatunk le a készítés helyére, idejére, vagy magára a készítőre. A középkor emberétől távol állt a ma oly gyakran hallott önmegvalósítás, saját személyének előtérbe helyezése, kihangsúlyozása. Az akkor még általános és őszinte hit a tudást Istentől eredeztette, az alkotó személyén keresztül maga az Úr teremtett, így nem véletlen a mesterek, művészek anonimitása. A leghíresebb fennmaradt műalkotások, festmények szobrok is szignó nélküliek, és szinte csak az O- és Újszövetség eseményeit, a szentek életét elevenítik meg. Gyökeres változás a 15. századtól, a reneszánsz előretörésével következett be, mely időszaktól kezdve az alkotó már büszke a munkájára és mind gyakrabban jelzi is alkotását, miként a világi témák is fokozatosan teret nyernek. A magyarországi fazekasok közül először a habánok készítette tárgyakon jelentek meg évszámok, monogramok - ezek mindig a készíttetők személyére utaltak - majd a 18. századtól kezdve feltűnt a készítők neve, vagy mesterjegye is. Jelentősebb fordulat a hazai fajanszmanufaktúrák elterjedésével következett be, mikor is az edények fenekének zömén már megjelent a gyári jel, ami legtöbbször a helység nevének kezdőbetűjéből állt, de vannak teljes helységnevek, és több betűs, sokszor ma még nem egyértelműen értelmezhető jelzések is a palettán. Az Angliában a 18. században kikísérletezett (John Astbury) keménycserép gyártási technológiájának magyarországi elterjedésével egy időben megnövekedett az igény a fajansznál valamivel használhatóbb edények iránt, s ez a körülmény a manufakturális ipart is lassan a gyáripar felé terelte. A tömegesebb termelés lassan kiszorította a kézi jelölést, melynél még a jelzés elkészítését követően plusz munkával és száradási idővel kell számolnunk. A 19. század folyamán a masszába - még képlékeny állapotában - benyomott jelzés válik általánossá, majd a század vége felé megjelent a festékezett (gumi)bélyegző használata, mely a 20. század 20-as éveire teljesen kiszorította a benyomott jelzést. Ekkor már általános a matricás edényjegy is, de ezt a finomabb technikát jobbára csak a teljesen sík felületű porcelán tárgyakon alkalmazták. A kézzel, már nem ecsettel, hanem többnyire acélhegyű tollal végzett márkajelzés azért esetenként újra és újra felbukkant. A tömeges gyártás beindulásával egyre fontosabb lesz a tárgy megjelölése, hiszen a vásárlót tájékoztatni kell, kinek a portékáját vette meg, hogy - ha elégedett a vásárolt áruval - legközelebb is ezt a gyártmányt keresse. A jelzés fontos a márkavédelem szempontjából is, de ennek érdemi jogi szabályozására a 20. századik várni kellett. (A motívumok másolására, plagizálására már a 19. század utolsó évtizedeiben több kifogás fogalmazódott meg a minták megújításában élenjáró gyártók részéről.) A fenékbélyegek és jelzések számunkra igen fontos történeti adalékot szolgáltatnak a gyárakról, a gyártás helyéről, a tárgy koráról, esetleg készítőjéről, festőjéről. Sajnos ilyen komplett információhalmaz egyetlen tárgyon sem maradt fenn, de szerencsés esetben egy, vagy több, a gyártóra, készítőre utaló adattal gazdagabbak lehetünk a vizsgált tárgy jelzéseinek tanulmányozásával. Nézzük fontossági sorrendben, melyek azok az információk, melyek közelebb visznek egy tárgyon keresztül a készítőhöz: 1. helységnév - kétségtelenül a legfontosabb adat a készítés helyének meghatározása, mely alapján beazonosítható általában maga a manufaktúra, gyár is. (Egy időben egy helységben - Budapest kivételével - ismereteink szerint Magyarországon csak egy gyártó működött.) A helységnevet a jelzett tárgyak többségén megtaláljuk, mert a készítők is tudták, hogy ez a rájuk utaló legfontosabb azonosító. A helységnevek a 19. század első felében többnyire németül (Klausenburg, Kaschau, Rosenau, Güns, Hollitsch, Totis, Mattersburg, Kronstadt, Kremnitz, stb.), ritkán magyarul (Regécz, Pápa, Tata) kerültek az edényekre. A szabadságharcot követő időszakban a még fennálló gyárak lassan magyar nyelvre váltottak (Rozsnyó, Kőszeg, Körmöcbánya), míg az akkortájt indulók már eleve magyar nyelven jelezték tárgyaikat. 2. fontos azonosító a gyártás idejét jelölő évszám, vagy dátum. Sajnos egyedül a telkibányai gyár (Regéc jelzést használó időszakában) nyomott következetesen évszámot tárgyaiba (kb. 70-80%ban), részben az évezredet jelölő l-es számjegy elhagyásával. A benyomott évszám bélyegzések elterjedését minden bizonnyal az is gátolta, hogy évente új nyomódúcot kellett (kellett volna) 208