A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 19-20. 90 esztendős a "Veszprémvármegyei" múzeum. Jubileumi évkönyv (Veszprém, 1993-1994)

Égető Melinda: Zsúpkészítés a nagyvázsonyi szabadtéri múzeumban 1967-ben

szérűről két összemarok szalmát. (A nagy melegben igen hamar megszáradt a szalma, ezért vízbe kellett mártani kötélkészítés előtt.) A kévekötő ember a földhöz verte a csomó tövét, utána kettéosztotta és kalászával szembefordítva a két csomót egymáson áthajtotta. (12-13. ábra) Egyik végét a hóna alá fogta, a másik végét megtekerte. Utána megfordította és ezt a végét is megtekerte, majd a kettőt összesodorta. A kész köteleket félretette. Egyszerre négy-öt kötelet készített el. Egyet a szérű végénél terített le, ebbe tették a többiek a fölrázott szalmát. A kévét a kévekötő kötötte be. A kötés a kévekötő fával történt. (14. ábra) Utána a kötél körül meg is veregette egy kicsit a kévét, hogy engedjen, mert másképp hamar elszakadna a kötél. Bekötés után kézzel megsúrolták a zsúp seggit (a szálak töve felőli végét) és kihúzták a kiálló szálakat. A kötélnek a zsúp tövétől számítva két araszra kell lennie. Ha közelebb van, akkor könnyen lecsúszik róla. Az ilyen kévének „nem szép a valaga". Amikor készen volt egy zsúpkéve, akkor azt két karral átfogva a végét többször a szérű földjéhez verték. Ezután a zsúpot végével felállították a szérűn és két kézzel többször végigsimítva a kiálló szálakat kézzel kihúzták, végül megfésülték. Ez úgy történt, hogy a háromágú favillával a kötéstől felfelé, fésülő mozdulatokkal kihúzgálták a töredezett szalmaszálakat. (15. ábra) Ezzel azután készen is volt egy zsúp. Egy terítésből két-három zsúp lett. A kész zsúpot a fal mellé rakták csomóba. A munka befejezése után pedig a padlásra hordták fel. Régen két élőfa vagy két levert karó közé rakták a zsúpokat. A tetejét ennek is srégre rakták, mint a házalásai, hogy az esővíz lecsurogjon róla. Amíg föl nem használták, addig maradt így. Október táján fogtak általában a tetőjavításához. Fölrázás után a maradék szalmát villával összehúzták, összegereblyézték. Ez a kusza, amit a szérű mellé külön kazalba dobtak. Ez már csak alomszalmának jó. A kusza mellett külön halomba szórták a töreket vagyis a letört kalászfejeket. Ezt a hízóknak vagy marháknak szokták adni. Miután legereblyézték a kuszát és a törek nagyját, 60-70 cm szélesen körülsöpörték a szérűt a szürüsöprűvel. Ezután újra beterítették a szérűt és kezdődött elölről a munka. A szürüsöprüt cigányok készítették nyírfavesszőből. Ha nem használták, mindig fejével felfelé állították le, mert másképp hamar tönkrement. A magot - attól függően, hogy hogyan fizetett a gabona - négyöt ágyazás után szokták fölszedni. A szem nagyját grábla hátával tolták össze (16. ábra), majd a múzeum törekrostáján megrostálták. (17. ábra) Ez a rosta kb. 80 cm átmérőjű, kérge 25 cm magas. Rostáját háncsból készítették. A kéreg felső részén két bevágás van a kéz számára. A törekrosta a törek nagyját választotta el a szemtől. A magot ezután kosárba lapátolták és a pajtában a fal mellett halomba öntötték. A gyűjtéskor vaslapáttal lapátolták. Régen csak fából készült szűrülapáftaX volt szabad rámenni a szérűre. A vaslapátról azt tartották, hogy fölszedi a letapasztott agyagot. Éjszakára mindig föltakarították a szérűt. Felsöpörték tisztára és fellocsolták. így reggelre jól megszívósodott. Napközben viszont soha nem hagyták beterítetlenül a szérűt, mert a nap nagyon kiszárította volna és akkor feltöredezett volna. Azt szokták mondani, hogy „ha délben nincs beterítve a szűrű, akkor a szakácsné odaszarik". Ugyancsak nem jó sokáig hagyni az előzést a szérűn, mert fölsül. A kicsépelt gabona tisztításához csak akkor fogtak, amikor már az egész asztagot elcsépelték. Régen is csak abban az esetben fogtak cséplés közben a tisztításhoz, ha nagyon sok volt a gabona. A magot kézi hajtású szelelőrostán rostálták (18. ábra) meg. Ebből a szerkezetből két-három darab volt még a gyűjtés idején a faluban. Ennél a fázisnál a négy ember között a következő volt a munkamegosztás: egy állandóan hordta bele a magot, egy hajtotta, egy igazította a benne lévő gabonát, egy pedig a szemet húzta el. Erre a célra a múzeumi szénvonót használták. Régen volt a szénvonőhoz hasonló formájú, de annál nagyobb, szélesebb fa eszköz a szemhúzáshoz. Sokszor minden eszköz nélkül, csak kézzel húzták el a szemet. A rostálás a tisztára sepert szérűn történt. A magot ciroksöprűvel söpörték egy kupacba. Ehhez nem lett volna jó a szérűseprű, mert az felkaparja az agyagot és így ismét por keveredett volna a szem közé. A négy ember közül már egy sem gyakorolta a lapáttal való szelelést, csak gyermekkorukból emlékeztek arra, hogy láttak ilyet. Szelelőrostája azelőtt sem volt mindenkinek, inkább kölcsönkérték egymástól. Egy napra 5 kg gabonát kellett adni érte. Hosszabb időre nem is igen volt rá szükség. Akinek olyan sok gabonája volt, hogy egy nap nem készült el a rostálással, annak már volt saját szelelője is. Úgy emlékeztek vissza, hogy már ötven-hatvan évvel ezelőtt is csak az szelelt lapáttal, aki közeli szomszédtól nem tudott kölcsönkérni rostát. A kiszelelt rozsot régen falapáttal merték bele a mércébe. Ezzel vitték a hombárba. Emlékezet szerint 1 mérce = 25 liter, 4 mérce = 1 kila, 1 mérce = 2 káforka volt. A cséplók részéi is mércével mérték ki a munka befejezése után. Ha lehetett, úgy igyekeztek, hogy a lapátot „véletlenül" hozzákoccantsák a mérce oldalához, mert akkor „mindjárt ment lefelé' ' benne a mag. A gabona bemérésének módját a gyűjtés idején is elvégezték a gyűjtő kedvéért. (19-20 ábra) Azt tartják, hogy cséplésnél négy ember tud legjobban együtt dolgozni. Akinek nem volt elég „ereje" vagyis a családi munkaerő nem adta ki a négy embert, azok összesegítettek rokonnal vagy jószomszéddal. Ilyenkor sorban csépelték mindenkiét. Ha az iskolából kiállt a fiúgyerek, akkor már ment csépelni. Tizenöt éves gye459