A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 18. (Veszprém, 1986)

Szij Béla: Jókai Mór képzőművészeti érdeklődése

Tardonán eltöltött hónapok történetét.

5 9 A kötetet olvasva és a mellékletként közölt Dédes látképe című kis festményt szemlélve úgy tetszik, hogy a festmény a maga közvetlen, egyszerű, a táj lényegi elemeit bemutató voltában majdnem rokonszenvesebb, mint maga a regény, amelynek cselekményszövése gyakran bonyolult, s részletei túlságosan díszesek. Van azonban a regénynek egy fejezete, amelyben Jókai az egyik kecskeméti emlékét idézi fel, s az idézet megmutatja, hogy még idős korában is felhasználta a képzőművészetben, illetőleg a rajzi ábrázolásban, az arcképfestésben szerzett ismereteit. A Lavater-féle fiziognómiai ismeretekre gondolunk. A regény egyik szereplőjét — Kadarkuthy bárót — Lavaterhez küldték el. A Lavater névvel ez esetben a miskolci esperest illették. Az esperesnek volt rendes polgári neve, de általában csak Lavaternek hívták. „Azokban az években uralkodott egész Európa-szerte a lavaterizmus" — írta regényében Jókai. Az esperes a vele találkozó emberekben oly módon kereste a belső, rejtett, jellembeli vonásokat, hogy akik ismerték egyszerűen csak Lavaternek nevezték. Jókai Lavaterrel kapcsolatosan a következő magyarázatot fűzte a regény jegyzetei közé: ,J\íég én magam is emlékezem erre a könyvre, amit nagyon sarjú gyermekkoromban láttam, tele volt az rézmetszetü arcokkal, fejekkel, nagy férfiakéval és híres zsivány okéval, amiket mind maga Lavater rajzolt."

60 Talán az sem véletlen, hogy Jókai megemlítette: Lavater „rajzoló is volt és költő is egyéb tudománya mellett". Lavater egyik könyvének ez a címe : Fiziognómiai töredékek az emberismeret és az emberszeretet gyarapításához.

61 A könyv ismert személyek arcképeiből és a hozzájuk fűzött erkölcsi magyarázatokból állt. Úgy tetszik számunkra, hogy Jókai arcképeiben volt valami nyoma az emberszeretetnek, illetőleg a jóindulatú emberábrázolásnak. * A tardonai bujdosásból való visszatérés után a Szilágyi Sándor szerkesztette Magyar Emléklapok 1848-1849-bői című folyóiratban olvashatjuk először Jókai írásműveit.

62 Egy ideig még a Sajó nevet használta. Talán a Bükk-hegység Sajó folyója adta neki az ötletet, hogy így nevezze magát. írásműveinek az elhelyezésére, illetőleg írói munkájának a folytatására 1851 után egyre több módja nyílt. Az első képzőművészeti tárgyú cikkét a Remény című folyóirat 1851. évi II. félévének 3. füzetében találjuk.

63 Az írás címe: A Pesti Műkiállítás. A bevezető sorokban örömmel állapítja meg Jókai, hogy a közönség a kiállított alkotások között sok olyan festményt láthat, amelyen a művész hazai tárgyat dolgoz fel, s azt is láthatja, hogy jócskán megélénkült a hazai művészek tevékenysége. ,JVem vitathatjuk el magunktól, hogy bennünket még a művészetnél is jobban megragad a hazai tünemény, s hogy egy félig kidolgozott, de ismerős tiszai tájon, egy . . . alig kivitt hazatérési jeleneten épp oly sokáig el tudunk merengeni, mint Markó napfényes olasz tájain". Tehát a nemzeti jellegű művészet elsőbbségét hirdette. Még akkor is azt méltányolta, ha a mű esetleg formai szempontból nem is hibátlan egészen. Ismét a fokozott jóindulat és a segítés vágya, a tenniakarás vezérelte. Az első részletes elemzést, illetőleg az első elismerő véleményt О/шпак a II. Lajos holttestének megtalálása című nagyméretű olajfestményéről olvashatjuk. Mivel a képet Jókai egyik pápai iskolatársa és jóbarátja festette, azonkívül a mű történelmi festészetünknek egyik korai és nagyon fontos emléke, részletesen idézzük Jókai értékelését. „Legbecsesebb mü reánk nézve mindannyi közt II. Lajos holttestének föllelése Petrich Somától. Hazai tárgy - hazai művész - költői felfogás - művészi ecset. A patakparton borongós arczu csoportok keresik az elveszett király hulláját, hónapokkal a mohácsi vész után, egy helyen a fényes vízi viráglevelek közt rátalálnak, kiemelik, a halvány királyi halott sápadt fehéren fekszik az őt felemelő harczos karjain, egy ősz vitéz szótlan bánattal áll fölötte, elmerengve a korán született, korán őszült, korán meghalt áldozaton, mellette egymás nyakába borulva két hölgy zokog, az egyik vigasztalni látszik úrnőjét, míg ennek arczán oly költői valósággal van kifejezve a szívszaggató bánat, mely mutatja: hogy a siralom tárgy egy királynak, egy hazának halála. Egy harmadik hölgy gyöngéd részvéttel takargatja be hermelin palásttal a kedves halottat, míg egy dalia, az árokból kilépve magasra mutatja fel a királyra ismertető meglelt koronát, mely fényes diadémjával úgy tűnik fel a zivataros ég fenékszínén, mint egy boldogabb jövőnek eljegyző jelképe. Körül a holtak feküsznek a síkon. A műnek mind fölfogása, mind elrendezése, mind kivitele művészi lélekre mutat. Óhajtandó volna e művet múzeumunk számára megszerezni". A festmény ismertetése leíró jellegű, józan, tárgyilagos felsorolását adja a látottaknak. Inkább a mű tartalmáról értesülünk, a formai megoldásokról kevéssé. Jól megmutatja, hogy Jókai miként értékelte a képzőművészeti alkotásokat. A mondanivalón túl alig kereste azt, hogy a művész mennyire tart lépést a korszak haladó stflusáramlataival, vagy hogy menynyiben csatlakozik a már megszokott, elismert kifejezésmódokhoz. * 1851 után sorra megjelentek Jókai könyvei is. Erdély aranykora című művével nagy sikert aratott. Ugyanezt mondhatjuk az 1853-ban megjelent Törökvilág Magyarországon című regényéről. Újabb műveinek írására készülve — ez év májusában — adatok és hangulatok gyűjtése végett beutazta Erdély nagy részét. Útjáról a Délibáb című folyóiratban (1853 februárjában) találjuk az első híradásokat. Közölték, hogy a lap „szerkesztői munkatársa Jókai Mór Erdélybe indul, Hátszeg vidékét és Székelyföldet beutazandó, ígéretét bírjuk, miszerint . . . érdekes leveleket 511