Kralovánszky Alán – Palágyi Sylvia szerk.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 13. – Történelem (Veszprém, 1978)

VAJKAI AURÉL: Néprajzkutatás Veszprém megyében

jelenése 1862-ben. Lukács szerint a tiszai halászok hozták meg a Balatonra a haltermés modern eszközét, az eddiginél sokkal nagyobb paráshálót, megtanították a balatoniakat a tömeghalfogások értékesítésének munkamódszerére, általában ők teremtették meg a Balaton mentén a hivatásos halászatot, és ezzel a nyári halászat is rendszeressé vált a Balatonon. A balatoni halászatot az utolsó félévszázad alatt teljesen gépesítették, de lényegében a kerítő halászat éppoly formában történik, ahogy évszázadokkal ezelőtt gyakorolták. Néprajzi érdekességeket a még ma is működő orvhalászok szerszámkészletében, fogási módszereiben találhatunk, hiszen például múzeumok szigonygyűjteménye javarészt az orvhalászoktól került bírósági közvetítéssel a múzeumokba (pl. a Balatoni Múzeumba). IRODALOM BÉL M.: „Magyarország halairól és halászatáról" szóló fejezetének ismertetése. Magy. Biológiai Kut. Int. munkái, XIII. (Tihany 1941) BELÉNYESSY M.: A halászat a XIV. században. Ethn. 1953. DARNAY B.: Balaton-Szent-Györgyi Halász Czéh Contractusa (1826). Népr. Közi. 1956. DOMANOVSZKY GY.: A tihanyi pamukos halászat. Népr. Ért. 1942. GÖNYEY S.: A Néprajzi Múzeum szigonygyújteménye. Népr. Ért. 1937. HERMAN O.: A magyar halászat könyve. (Bp. 1887); A Balaton halásztopográfiája. Föld. Közi. 1892. HOMÉR J.: Magyarország halászati földrajza. 1933. LUKÁCS K.: Jégi halászat a Balatonon. Természettud. Közi. 1929; Balatoni halászat két évszázad távlatában. Ethn. 1940; Tiszai hatás a balatoni halászatban. Ethn. 1951. MORVAY P.: A Néprajzi Múzeum jégpatkó-gyüjteménye. Népr. Ért. 1939. REÖTHY F.: A balatoni halásztopográfia. A halászattal és a halászóhelyekkel kapcsolatos szavak szótára. Somogyi honismereti hiradó. 1971. I. VAJKAI A.: Szabadtéri néprajzi múzeumok Veszprém megyében. Tihany. (Veszprém 1970, 1973). VISKI K: Tihany őshalászata. Népr. Ért. 1932. 3. Állattartás A Bakony állattartására korai adataink vannak. 1036-ból disznótartásról, 1085-ből juhászairól, a bakonybéli juhászatról a XII—X3II. századból. 1328-ban a szentgáli, németi, csepeli kanászokat szabad vadászokká emelik (HERMAN 1909). Később is sűrűn szerepelnek bakonyi adatok (VAJKAI 1959a). A Bakony, makkot termő erdeivel, a múltban kedvező volt a disznótartásra, amelyre már BÉL MÁTYÁS Notitiájában felhívja a figyelmet. Megfigyelése értékes volt, mert a bakonyi téli akiokról szólt, amire a néprajztudomány alig figyelt fel. Az erdőben folyó makkoltatásról BEUDANT is ír. Nagyon értékes FÉNYES E. leírása (1836), ami szerint a Bakony erdőségeiben 150 000 sertést is kiteleltettek, és hajtottak aztán nyugatra. BÉL MÁTYÁS íija le a bakonyi sertést is, amiről újabban HANKÓ BÉLA zoológus írt tudományos értékű cikket. Bél Mátyás megfigyelte a juhtenyésztést is. Akkortájt honosították meg az új fajtát, a merinóit és épp e tájfajta a Dunántúlon a nagybirtok közvetítésével az egész juhászatot átalakítja. FÉNYES is megemlíti, hogy a kiterjedt juhtenyésztés csak uradalmakban volt. A Bakony állattartásáról részletes leírást olvashatunk Szentgál monográfiájában (VAJKAI 1959b), s az itt közölt adatok a Bakony több más helyére is érvényesek (VAJKAI 1959a). A Balaton mellék állattartásáról szólva meg kell elsősorban említeni a tihanyi alapító oklevelet, ez már szól ménesről, disznótartásról, gulyásról (1055). Röviden FÉNYES is összefoglalja a Balaton környék állattartását, a régi állatfajokra (igaz, hogy az uradalmakban tenyésztett fajtákra) vonatkozólag a keszthelyi Helikon könyvtárban őrzött XIX. századbeli festménysorozat ad jó felvilágosítást (ÁDÁM EMIL festő művei). A képeken a Fenékpusztán, nemkülönben a Balaton mentén legelésző ménest, nagyszarvú fehér marhagulyát, bivalycsordát, birkanyájat, rideg sertéskondát, nemes kecskenyájat láthatunk. JANKÓ JÁNOS röviden ír a Balaton mellék állattartásáról, szerinte itt nem volt önálló foglalkozás, hanem csak a földműveléshez kapcsolódott annak segítségeként. Az egész Balaton menti pásztorkodásról, pásztoréletről igen értékes, jellemző színekkel megfestett képet ad SÁGI JÁNOS a Malonyai sorozat III. kötetében (A Balatonvidéki magyar pásztornép művészete, 1911). Leírása korábbi néprajzi irodalmunk legjobb fejezeteihez tartozik. Szól általában a pásztorkodásról. s az ezzel kapcsolatos tevékenykedésről (pl. őrzés, terelés, nyüvezés, birkabőr kikészítése, birka rovásos megjelölése, pásztorépítmények stb.), sorra véve a juhászt, a kanászt, a gulyást. Az állattartáshoz tartozik a szénagyűjtés fáradságos munkája. (VAJKAI 1964.) Ha az állatállomány meg is csappant a Balaton mentén, azért állattartás, pásztorkodás — ha más formában is - még folyik. Régi pásztoroktól még lehet adatokat gyűjteni, hisz a pásztorság mindig hagyományőrzőbb volt a falu népénél. Érdemes volna régi istállókat, aklokat felmérni, mert (pl. Balatonfüreden) még állanak múltszázadbeli, szépen megépített bolthajtásos, oszlopos istállók. A Balaton menti szőlőhegyek présházaihoz is istállók csatlakoztak és olykor épp a szőlőhegyben váratlan rekvizitumra bukkanhatunk (pl. fatörzsből vájt bodonjászol. - VAJKAí 1964). IRODALOM HANKÓ B.: Ósi magyar háziállataink. (Debrecen é. sz.) HERMAN O.: A magyarok nagy ősfoglalkozása. (Bp. 1909). SZILÁGYI M.: Adatok állattartásunk egy kevéssé kutatott problémájához. Ethn. 1964. TAKÁCS L.: Berki pásztorok a Kisbalaton szigetein. Népr. Közi. 1966; Lápi gazdálkodás és irtás a Kisbalatonon. Népr. Ért. 1966; I. Bozótkések és rokon szerszámok a Dunántúlon. Ethn. 1973. TÁLASI I.: A bakonyi pásztorkodás. Ethn. 1939. VAJKAI A.: A szentgáli juhászat. A Magyarságtudományi Intézet Évkönyve, 1941—42; Szelídített vaddisznókonda a Bakonyban. Veszprémi Szemle, 1958; Szelídített vaddisznókonda a Bakonyban. Élővilág, 1959; Szabadtéri néprajzi múzeumok Veszprém megyében. Bakonybél. (Veszprém 1970). 4. Földmüvelés A Bakony vidék meglehetősen karsztos, köves földje nem éppen jó termőtalaj. Már BÉL MÁTYÁS megjegyzi, Veszprém megye gazdálkodásával kapcsolat316