Kralovánszky Alán – Palágyi Sylvia szerk.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 13. – Történelem (Veszprém, 1978)

VAJKAI AURÉL: Néprajzkutatás Veszprém megyében

magyarosodik, másutt viszont a németség számaránya erősödik. A telepesek erdőt irtanak, földet művelnek, de sok egyéb, az erdővel kapcsolatos és a magyaroktól eddig kevésbé gyakorolt mesterséget folytatnak, így Lókút, Akli, Pénzeskút, Gyertyánkút, Óbánya bevándorolt szlovák, cseh, német lakossága üveg-hamuzsírgyártással, szénégetéssel, famunkával keresi kenyerét. Üvegfúvó munkások találhatók a Magas-Bakonyban a falvakban, pusztákon (pl. Csehbánya). Úgy látszik, hogy a gazdasági szerszámok faragásával is elsősorban a német és szlovák telepesek foglalkoznak (Kislőd, Bakony bél). A kiváltságos helyzetben lévő magyar kisnemes sokáig megtarthatta helyzeti előnyét, tárgyi kultúrájuk napjainkig megmaradt emlékei a városi polgárság szintjéhez hasonló életmódról tanúskodnak. 1848 után azonban a nemes kevésbé tud a megváltozott körülményekhez alkalmazkodni és voltaképpen parasztpolgárrá válik. Mezőgazdasággal foglalkozik, de sajnos nemesi belső erőtlenség lesz úrrá, a nemtörődömség borítja el a kisnemesi, házatáját, egész életét, a nemesi falvak a lassú bomlás meghökkentő képét árulják el. A társadalmi rétegződés a nemesi falvakban igen kifejezett volt. Szentgálon még az 1940-es években is élt a királyi vadászok utódjaiban a nemesi származás tudata. A nemzetség, a család összetartó ereje sokmindenben megnyilvánult. A vagyon, a holdak száma sokat, de nem mindent jelentett, mert pl. a 300 holdas juhász csak pásztor maradt, és nem került be a gazdák társaságába. A társadalmi elkülönülést a vallási külöbségek csak fokozták: a törzsökös vagyonosabb lakosság inkább református, míg a bevándorolt szegényje nagy részben katolikus. A katolikusok valamivel mozgékonyabbaknak, igyekvőbbeknek látszottak, nagyobb volt népszaporodásuk is. A kisnemes falu nemzetes ura és a juhász kölcsönösen lebecsülte egymást, mert a gazda a pásztor szemében csak „paraszt". Azt már korán észrevették, hogy a német falvak népe igyekvő, terjeszkedik a nemesi falvak rovására. Régen még a herendi német bíró a szentgáli határba jött részesnek aratni, csépelni, de tagosítás után földet vettek a szentgáli határban. Vettek egy darab földet, majd később megszerezték az erdőt is. Végeredményben a Bakony területén 128 községet találhatunk, ezek közül 40 nemzetségi telepes falunak számít. Megvizsgálva a Balaton mellékét, lényeges különbséget találhatunk a nagy tó északi és déli partja közt földrajzi, földtani szempontból: az északi part hegyes, dombos, köves, a déli inkább lapályos, homokos, síkvidéki jellegű. A meredek letörésű aligai — kenesei partok ismét más földrajzi színt kevernek a Balaton mellékének eléggé változatos képébe. A földrajzi adottságok, és az ezzel összefüggő gazdasági tényezők természetesen kihatással voltak és vannak az ott élő népre is. Korábban az erdő is több volt a Balaton mellékén (eltekintve itt most az újabb fürdőtelepi telepítésektől), és különösen feltűnő a Bakony nyúlványainak tekinthető kenesei erdők kipusztulása. A Balaton melléke is ősrégi kultúrtáj, amit már több ezer évvel ezelőtt benépesít az ember, pl. a lovasi festékbánya 80.000, a ságvári őskori telep 15.000 évre becsülhető. Ám már kezdettől fogva nem egyforma mértékben népesül be a két part, hisz természetszerűleg az egyes kultúrák mindig a sajátságos követelményeiknek legmegfelelőbb telephelyeket választották. Az újabb kőkor lelőhelyei a tó délnyugati végén terülnek el (Vörs, Sármellék, Keszthely), míg az i. e. II. évezredben kezdődő bronzkor az északi partot részesíti előnyben. Az i. e. I. évezred első feléből a korai vaskori leletek főleg a nyugati és északi part mellől kerültek elő, s ekkor létesülnek a még ma is jól látható földvárak (pl. Tihany). A rómaiak is előnyben részesítik az északi partot, jelentős települések keletkeznek, erődítéseket építenek, így pl. a Keszthelyhez közeli Fenékpusztán. Az idők folyásával mindinkább benépesül a Balaton melléke. Egyes helyeket különböző kultúrák ismételten felkeresnek, mint pl. Keszthely környékét. A honfoglalók Zalaváron szláv maradék népet találhattak. Általában szlávból eredeztetik a Balaton elnevezést is. A honfoglaló magyarság fejedelmi törzse az erdős Bakony vidékét veszi birtokba, a balatoni táj is a királyi birtok közelébe kerül, és így érthető, hogy a XI. században központilag benépesítik. Már korán nagy birtokokat kap az egyház (Zalavár 1019, Tihany 1055) és az északi part mentén több helyen van birtoka a veszprémi püspökségnek. Kolostorok épülnek fel, és az élénk építőtevékenység kétségtelenül hatással lehetett az itt megtelepedett népre. Számtalan Balaton melléki község neve már a XI. században előfordul (pl. Tihany, örvényes, Füred, Arács). A XII. században a Balaton északi partja nagy részben nemzetségi birtok lesz, ugyanitt sok faluban a XII—XIII. században kőtemplom épül. A XIII. században indul meg a városok fejlődése, mezővárosok alakulnak (pl. Keszthely). A mezővárosokban kézművesréteg alakul ki, vásártartási joguk van, bizonyos fokú kiváltságot élveznek. Mindennek ellenére lakosaikjobbágyok maradnak. A XVI. században megjelenik a török, és 1541-től végvidék a Balaton környéke. Az északi part várai a török időkben is magyar kézen maradnak, ámbár a környező falvak nagy részben a töröknek adóznak. Ebben az időszakban főleg a déli part régi települései megfogyatkoznak, napjainkban olykor csak omladozó templomromok figyelmeztetnek az egykori településre. Feltűnően sok a középkori templomrom a szőlőhegyekben (Badacsony, Csobánc, Szentgyörgyhegy), bizonyítva, hogy korábban a települések magasabbra húzódtak. A XVIII. században az eddigi városok elvesztik jelentőségüket, a várak védőseregének nagy része a jobbágyságba olvad. A polgárság felé törekvő jobbágyság igyekszik a szabadságát megszerezni, s e küzdel306