Kralovánszky Alán – Palágyi Sylvia szerk.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 13. – Történelem (Veszprém, 1978)
GROFCSIK JÁNOS: Adatok a városlődi porcelán- és kőedénygyár történetéhez
őrizték meg a törzsgyökeres magyar cifraszűr díszítéseket". 1 9 Városlődön sikerrel ismerték fel és hasznosították a magyar síkdíszítmény elemeit a kőedénygyártásban, és e téren a cseh porcelán nem jelentett versenyt. A városlődi gyárban a köznapi használati edényeken kívül virágcserepeket, kulacsokat és más magyaros edényfajtákat, azonkívül díszvázákat gyártottak ebben az időben. Ugyanezekkel a mintákkal a gyárnak az ezredéves országos kiállításon is nagy sikere volt. „A tálak, edények vázák magyaros stilizált elemei, mázalatti díszítése, olyan sajátos magyar jelleget képviseltek, melyek külföldön az újság ingerével hatottak". „Ezen iránynak megteremtője és kezdője épp a városlődi gyár volt, melyet gyáraink csakhamar felkaptak és azóta oly nagy szeretettel alkalmaznak". 2 0 1 888ban a gyár tulajdonosa Mayer György meghalt, s a gyárat felesége vezette tovább fiai közreműködésével, bár a Láng-féle társulás 1898-ig fennállt. 1910-ben özv. Mayer Györgyné is meghalt és a gyár családi megegyezés alapján legidősebb fia, Mayer Béla tulajdonába került. A századforduló utáni évek gazdasági válsága a városlődi gyárnál is éreztette hatását. A csökkent kereslet mellett az osztrák wilhelmsburgi gyár versenye is nehezítette a helyzetet. Ez olcsóbb áron hófehér kőedényt hozott forgalomba, míg a városlődi kőedény a helyi nyersanyag adottságaiból következően sárgásfehér színű volt. Ennek ellensúlyozására a helybeli fehéragyag helyett a hófehérre kiégő beregszászi kaolint hozatták a Meissels Lajos-féle bányából. Ez más őrlésfinomságot, más égetési hőmérsékletet és más mázat igényelt, mint a városlődi nyersanyag. A gyár akkori vezetői azonban nem rendelkeztek elég kerámiai szaktudással, az új nyersanyagra való átállás sok nehézséggel járt. A gyártmány szép fehér volt ugyan, de sok volt közte a hajszálrepedéses mázú. Ezért a gyár évekig veszteséges volt. Visszatértek a városlődi nyersanyaghoz. Mire a gyár ismét gazdaságosabban kezdett termelni, 1914-ben kitört a háború és 1918-ig csak csökkentett üzemmel működött, a többi hazai kerámia gyárhoz hasonlóan. 1918-ban teljesen állt a gyár, forgótőkéje kimerült. Az épületek és a berendezések, főleg a masszamalom és kemencék tatarozásra, felújításra szorultak. Az üzem megindításához szükséges tőkével a tulajdonos, Mayer Béla nem rendelkezett és a gyárat eladta. A vevő az „Ecclésia Egyházművészeti és Áruforgalmi Rt." és annak fő részvényesei voltak, név szerint Herceg Hohenlohe Egon, Riemer Gyula, az Ecclésia vezérigazgatója, Nagy Lajos ny. ezredes, Politovszky Vilmos veszprémi dohány nagytrafikos. A vevőket Rainprecht Antal, a Károlyi kormány volt veszprémi főispánja ajánlotta. Az adás-vétel 1920. év legelején történt. Az új tulajdonosok részvénytársaságot alapítottak. Városlődi Kőedénygyár Rt. néven jegyezték be a céget. 2 1 A vállalat ügyeinek legfőbb intézését Riemer Gyula, az Ecclésia vezérigazgatója vállalta, s a könyvelést is az Ecclésia Rt. főkönyvelője, Fenyves Dániel végezte. A gyár igazgatója Városlődön Pfaff Fülöp, a veszprémi püspökségi uradalom ny. építésvezetője lett, aki a kerámiához egyáltalán nem értett. A részvénytársaság a volt tulajdonos fiát, ifj. Mayer Béla vegyészmérnököt alkalmazta műszaki vezetőként, aki Pfaff Fülöppel való állandó nézeteltérések miatt 3 hónap után otthagyta a vállalatot. Riemer felkérte 1920 nyarán Grofcsik János vegyészmérnök felsőipariskolai tanárt, hogy vállaljon műszaki tanácsadói szerepet a vállalatnál. Grofcsik a meginduláshoz szükséges massza és mázösszetételt kidolgozta a felsőipariskola laboratóriumában, mert a gyárban erre semmiféle lehetőség nem volt. Előírta a vállalat részére a teljes termelés megindításához szükséges legfontosabb teendőket, a javítási és felújítási munkálatok elvégzését, így elsősorban a masszamalom rendbehozását és legalább az egyik kemence tűzálló béléseinek kicserélését és a tűzszekrények újraboltozását. Városlődön akkor még elektromos áramszolgáltatás nem volt, a gyárban gőzgép sem volt, a masszamalom örlődobjait és a szűrőprés szivattyúját felülcsapott vízikerékkel, a gyártelepen keresztül folyó Torna patak vízével hajtották. A patakból leágaztatott malomárok el volt iszaposodva, ezért, ha hosszabb ideig nem volt eső, a malomárokban oly kevés víz folyt, hogy nem tudták a gépeket folyamatosan működtetni. Fel kellett duzzasztani a vizet, s a malom addig működött, míg a felduzzasztott víz tartott. Ilyen módon a gépeket csak megszakítással lehetett üzemben tartani. A részvényesek csak éppen a döcögve működő, amiatt drágán termelő üzemmenet fenntartásához szükséges pénzt bocsátották rendelkezésre, amellyel a nyersanyagok, tűzifa, munkabér volt fedezhető, de semmiféle felújításról hallani sem akartak, illetve erre a célra nem adtak pénzt. Ezt némileg indokolta az a tény, hogy akkor a fokozódó infláció következtében a befizetett részvénytőke elértéktelenedett, s újabb összegeket nem tudtak, vagy nem akartak a vállalatba fektetni. Ilyen körülmények között Grofcsik János a szakértői tevékenységet tovább nem vállalta, és 1920. év végén lemondott. Ebben az időben kézzel festett tányérokat, tálakat, bögréket, korsókat, mosdókészletet gyártottak. A termelt áru könnyen eladható volt, részben vásározó kereskedők jöttek szekerekkel érte és rögtön készpénzzel fizettek, részben ifj. Eisler Mór pápai üveg és porcelán nagykereskedő vette át. Az eladásokból befolyt összeg úgy, ahogy fedezte az üzemeltetés kiadásait. Közben az infláció tovább fokozódott, a részvénytársaság 1921 végén bérbe adta a gyárat Lichtenstein Samu, Budapest, József körúti porcelán kereskedőnek és Kanyó Antalnak. Kanyó vezette a gyárat, Lichtenstein az eladást végezte. A bérlők a festett kőedényen kívül a városlődi sárga agyagból belül fehérre angóbozott főzőedényeket is gyártottak. A bérlet kb. 1 évig tartott. A részvénytársaság 1922 őszén elhatározta, hogy eladja a vállalatot. Megvételére pályáztak a bérlők, valamint még a szüleivel kivándorolt és a világháború után Amerikából hazatért Csizmadia János 267
