A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 9. (Veszprém, 1970)

Nyéki Károly: A Bakonytól a Jenyiszejig. Adatok Ludvig Kálmán életrajzához

5. Ludvig versei a hadifogoly újságból. 5. Dichtungen Ludvig's in der Kriegsgefangenenzeitung. 5. Poésie de Ludvig, dans le journal des prisonniers de guerre. 5. Стихи Людвига из журнала, издаваемого военнопленными. „Elnézem a könyv tablóját és az írójára gondolok, az elegáns, közkedvelt novellistára, a magyar irodalom fehér kesztyűs reprezentánsára, a huszártiszt és a honatya Herczeg Ferencre, aki a kócos, nagyhajú, petőfieskedő és titánkodó poéta világtól az átmenetet adta az ultra elegáns, monoklis, dendis irodalmárokhoz, a »srófos eszű sváb«-ra, mint ahogy Adyék nevezték, aki Ferenc-József kabátban szoborpózzal mondta el beszédeit az irodalmi társaságok ülésein. Soha nem szerettem túlságosan Herczeg Ferencet, az édeskés romantikával megrajzolt történelmi regények szerzőjét, mindig éreztem valahogyan, hogy a »Pogányok« históriájának írója nem érzi át, nem véréből fakadott az ősmagyarság kultusza, hanem csak valahogyan az elemi iskolában tanulta meg, szívta magába. »A Gyurkovics fiúk-lányok« nagy sikerét soha nem tudtam irodalmi sikernek nézni és csak apróságaiban becsültem Herczeget... Ebben a Jókai elbeszélő erejéből átszívott és átherczegesített történetben, még a régi, lebélyegzett Herczeg értékek sem találhatók meg. És különös, de jellemző, hogy 1916-ban, a háború második esztendejében a magyar regényíró, mikor a háborút, ezt a csodálatos, mélyenszántó, lelkeket felverő, embereket és viszonyokat átalakító háborút akarja megírni, akkor Jókai romantikát szed elő, ősmagyar vonatkozásokat akar kimagyarázni és a háromszínű poézis lim-lomját rakja alapul ósdi históriák és ellesett háborús történetkék fölé. Budapest mondvacsinált, fizetett szónokokkal, fizetett kortesek hadával mesterségesen szított külszínes lelkesedését bírta csak meglátni a magyarság egyik legnagyobbra tartott regényírója és azokban a napokban, mikor ezer gond és fájós, feszülő izgatottság és félő reszketés, anyaszívdobbanás és apakönny, férfi exisztencia pusztulás és országexisztencia kockáztatás robbant ki, mikor meglepő európaiassággal nyilatkozott meg Budapest sokoldalú lelke, akkor Herczeg csak árnyéklángokat lát úszni: »a fejedelem kurucai, a vörössapkások és mind ők, a dicsőséges legyőzöttek, akik Rákóczi zene kísérete mellett mentek a halálba«. Szegény magyar irodalom, mely a világ ama megrázó jelenetét csak ilyen torz tükörben tudod megmutatni! A háború megírása a háborút megélő írói nemzedék feladata. Később, az utánnunk következő nemzedékben már újra hazug fogalmak élednek, mint ahogyan belénk hazug fogalmakat neveltek a negyvennyolcas idők igazi életéről. A Herczeg Ferencek abban látják hivatásukat, hogy segítsenek a későbbi korok legenda gyártóinak és a különös háborús lázban égő magyarságot a székely vérek cseppjeinek átszármazásával magyarázgatják. Becsukom a könyvet a csalódottság fájó érzetével. .A hátlapon Herczeg Ferenc művei sorakoznak... Sokat írt Herczeg Ferenc, de mégis nagyon hamar elérte a magyar végzet: kiöregedett... — de az irodalmi körökben nagyon kopott csengése volt már nevének. Talán kopottabb, mint megérdemelte volna. De most, az »Aranyhegedűvel« egészen megérdemelte. Ez már az önmagát túlélt ember gyenge kísérlete. Esik, nagyon esik a »srófoseszű sváb«... (-o.)"

e? A világháborús irodalom kétségtelenül egyik legkiemelkedőbb alakjáról Gyóni Gézáról is írt Ludvig cikket a Jeniszejben. A megmaradt eredeti kézirat töredékéből idézünk: „Karakterisztikus, erőteljes egyénisége valahogyan teljesen hozzá illett a soproni utcák ósdi, meleg romantikájához. A hangos kopogású kevés ember járta árnyba boruló soproni utcák csendes melancholiája gyógyítgatta lelkét, mely szenvedett a vidéki hírlapírás robotjában. Nehéz, sűrű vérében ősi lutheránus parochiák tiszteletes urainak mélységes meggondolásai, lassú, nehézkes életjáratlansága, komoly és becsületes életnézete rakódott le és nemesült fellobbanó szenvedéllyé, magabízó hitté, nyakas, önkínzó daccá. Mikor a nyakát kevélyen felszegve fénytelen fekete ruhában, laza csokorra kötött fekete nyakkendővel, fekete körgallérral végigment a Vár kerületen, a kis diákok, preparandisták összesúgtak a háta mögött: ez Gyóni, a poéta. Gyóni, a poéta megvergődött akkor már poéta voltáért mikor Sopronba került. A pozsonyi ev. theológiára járt előbb, mint papnövendék, de sehogyan sem tudott beilleszkedni abba az életrendbe, mely számára kínálkozott. Csontos, levendulaszagú falusi paplakok, puritán templomok szószékes hatalma, ősi tradíciók fonala húzta át, tartotta és bátorította, hogy hangos szavú hirdetője legyen az uralkodó Istennek, ki népének erős vára. De a korszellem beleférkőzött a lelkébe, a tehetsége emelgette szárnyait, az életet láttatta megfigyelő ereje. Mélységeket tárt fel és bűbájos lehetőségeket, aminőket soha nem lehetne napsütéses hársfavirágos parochiák ablakából megpillantani. És megkezdődtek a lelkitusák, kínzó , melyek nem mutattak semerre kiutat. A pozsonyi poétalelkű theológus, kinek nagy csendben és teljes elhallgatottsággal jelent meg egy verseskötete, nem tudta megoldani az életét és el akart szökni az élet elől. De a Sors máskép akarta. Az acélgolyó nem az élete fonalát metszette el, hanem a kétségeinek vetett véget, — és Gyóni Géza sebesüléséből felépülve, dicsőségre vágyó kába lepkeként repkedte körül egyideig a főváros irodalmi centrumait. De kevés eredménnyel. Túlságosan magyar volt ahhoz, hogy az Osváth Kálmánok, Szép Ernők és Karinthyk 189