A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 5. (Veszprém, 1966)

A „Veszprém megye régészeti topográfiája, a keszthelyi és tapolcai járás” c. munka vitája

a kötet használatának igen kis százalékát fogja kitenni, egyáltalában nem látszik indokoltnak, hogy ezért a lelőhelyek összevadászása ilyen körülményes legyen. A használhatóság valamilyen egyöntetű felsorolást kívánt volna, például északról dél felé, vagy az utakat, a földrajzi alakulatokat követve, de a jelenlegi összevisszaságnál még a korok szerinti szétválasztás is egészségesebb lett volna. Az adattárra való utalás ebben az elrendezésben a lelőhelyekhez csatolt számmal nehézség nélkül megoldható lett volna. Nem láthatjuk indokoltnak azt sem, hogy a két járás községei minden földrajzi, topográfiai szempont figyelmen kívül hagyásával egy mechanikus ábécé sorrendet követnek. Ez ugyanis ismét kizárólag a feldolgozás szempontja: munka közben a községek kikeresésének valóban ez a legegyszerűbb és legtermészetesebb módja. Az ábécé azonban éppen a topográfiai összefüggésekből ragadja ki az egyébként is nem történeti, mesterséges közigazgatási egységeket — egy kifejezetten topográfiai műben. A használó számára a községek nevei szerinti tájékozódást kifogástalanul megoldotta volna egy ábécé mutató. Ez az elrendezés a topográfiai kutatásokat nehezíti, összefüggések vizsgálata — így több községen áthaladó utaké — alig megoldható nehézségekkel jár. Helyesebb lett volna, ha kialakított földrajzi sorrend szabta volna meg a községek egymásutánját. Utalhatunk itt a CIL-re, ahol a feliratok földrajzi elrendezés szerint következnek. A példákat folytathatnánk. Ezek is azt bizonyítanák, ami már az eddigiekben is szembeszökő: a kötet összeállításában elsősorban a feldolgozás szempontjai érvényesültek. Másképp ez annyit jelent, hogy a szerzők munkájukat akkor tekintették befejezettnek, amikor az adatgyűjtés a lehetőségekhez képest teljessé, hitelessé vált. A hatalmas anyag rendszerezésére, értékelésére nem került sor. Ez tudatosan történt, a szerzők ezen a kezdeti szinten vonták meg a kötettel szemben felállított igényüket. Ezzel mindenképpen vitatkozni kell. Akkor is, ha a kötet jelenlegi formáját, jellegét nem kis mértékben a terjedelem, anyagi, nyomdai kötöttségek határozták meg. A nagyobb igényesség nem elsősorban nagyobb terjedelem kérdése. Hogy egy topográfiai munkának az anyag rendezésében és értékelésében meddig kell mindenképpen elmennie, azt végső soron használata, tudományos használhatósága dönti el. Ha e kötettel kapcsolatban a várható igényeket megkíséreljük felmérni, két fő szempontra kell rámutatnunk: 1. Aki települési viszonyokat kutat, a települések kiterjedését, földrajzi adottságait, a telepek belső rendjét kívánja vizsgálni, az utak összefüggéseit, a temetők helyét, villák, postaállomások, szentélyek, stb. építmények elhelyezését, összefüggéseiket; 2. Aki viszont egyes leletcsoportokat, régészeti jelenségeket keres, azt elsősorban az elterjedés, a leletösszefüggések, a lelőkörülmények és a datálás érdekli. A továbbiakban azt vesszük vizsgálat alá, e két fő szempontnak mennyiben felel meg ez a topográfia. 1. Az előszó a tárgyalt lelőhelyek, leletcsoportok értékelését nagyobb földrajzi egységben, a teljes Veszprém megyei topográfia elkészülése utánra ígérte. Ez részben helyes is. Történelmi összefoglalást, elemzést két-három járásonként adni valóban aligha érdemes. Hasonlóképpen szélesebbkörű áttekintést igényel az etnikum, a kereskedelem, a gazdasági élet vizsgálata is. De a lokális jellegű topográfiai elemzéseknek csakis itt lett volna a helye. Teljesen valószínűtlen, hogy az összefoglaló kötetben lehetőség nyílnék olyan kérdések taglalására, milyen kiterjedésű volt a kékkúti település. A cédula-rendszer következetes érvényesülése következtében egy-egy községen belül a lelőhelyeket nemcsak topográfiai összefüggéseikből kiszakított egymásutánban kapjuk, de minden cédula (leletadat) mellérendelt viszonyban van. Alsópáhok területén a római lelőhelyeket a 4, 9, ll,

5 12 és 15 számok jelzik. Ezek közül a 9, 11 és 12 kétségtelenül egy római településhez tartoznak. A 4. lelőhely e településről a hévízi telep felé vezető út mellett fekvő épületet, villát jelölhet. A 15. számú lelőhely kétségtelenül önálló település nyomát őrzi. Alsópáhokon tehát nem 5, hanem csak 3 települési egységről beszélhetünk, ezek közül az egyiknek 3 lelőhelyét ismerjük. A lelőhelyek mechanikus mellérendelése tehát nem ad pontos felmérést és éppen az összefüggéseket sikkasztja el. A szemléleti mechanizmus, amely csak egymástól függetlenül tárgyalt lelőhelyeket észlel, legszembetűnőbben azokban az esetekben jelentkezik, amikor egyegy ókori település nem igazodik a jelenlegi közigazgatási határokhoz. Kapolcs északkeleti szögletében kimutatott lelőhelyek (4, 5) ugyanannak az ókori településnek részei, amelyhez a taliándörögi 4-es lelőhely és talán a vigántpetendi 5-ös lelőhely is tartoznak. A feldolgozás közben kétségtelenül a lelőhelyek rögzítése volt az elsődleges feladat, a közlésnek azonban a felgyűlt adatok alapján az ókori viszonyokat kellett volna a lehetőségek szerint körülhatárolni. A jelkulcs-rendszer nemcsak abban a tekintetben mechanikus, hogy nem tesz különbséget összetartozó és különálló lelőhelyek között, azaz mindent mellérendelt viszonylatban ad, de abban is, hogy egyenlőségjelet tesz a kiterjedt települések, a magányosan álló házak és a bizonytalan felszíni nyomok között. Az összesítő térkép többek között ezért is megtévesztő. 384