Selmeczi Kovács Attila (szerk.): Lélek és élet. Ünnepi kötet Lackovits Emőke tiszteletére (Veszprém, 2006)

Ács Anna: Jókai Mór „eszmékben kifogyhatatlan munkatársa", az ethnographia

cse nemcsak népéletünknek, de nemzetéletünknek is!" S kijelölte az újabb feladatokat is Erdélyi számára: „Most még népköltészetünk prósai részét, a mondákat és babonákat kellene összegyűjtenie, miknek érdeke nem kisebb, mint népdalainké, helyhezkötött objektivitása pedig még népjellemzőbb, mint amazoké."

14 Erdélyi népköltési gyűjteménye második kötetének megjelenésekor elragadtatását és óhaját fogalmazta meg: „reméljük, hogy egykor úgy el fog terjedni, mint a zsoltár s bármelyike szent Énekeinknek." És ismét szólt hiányérzetéről: „hol maradtak az annyira elterjedt és élénk mesék, a »borsszem Jankorol« - a » Szalon navárról«- a »csaloka Peterröl« - a »molnar kiralyrol« és többek, miket köznépünknél minden gyermek ismer." De hangot adott reményeinek is: a gyűjtemény szerkesztője „e vállalata sikerültével népregéinket és babonáinkat is kész lend összegyűjteni.

15 Honnan ismerhette Jókai a felsorolt meséket? A negyvenéves irodalmi pályafutására visszatekintő író maga adta meg a választ: „Az én kedves apám gyermekkoromban sokat mesélgetett nekem. [...] O tőle hallottam ezeket a meséket Csalóka Péterről, Szalonnavárról..."

16 Beöthy Zsolt jegyezte fel, hogy Jókai édesanyja „kifogyhatatlan elbeszélő volt; ajkáról csak úgy ömlött a szíves tanács, a komolykodó tréfa és a végtelen mese."

17 S bizonyára hatott a gyermek Jókaira a gyallai nagyszülői ház tót környezete is. Mikszáth Kálmán örökítette meg a Jókairól írt remekművű életrajzában, hogy a különben visszahúzódó fiúcska Gyallán szívesen játszott a tót juhász gyermekeivel.

18 Szülővárosának, a „tulipántos ládák városának" mozgalmas népélete pedig az írói élmények „alaptőkéjét" adta számára, egész életre szólóan. Komárom mindig hemzsegett a fa- és borkereskedőktől, gabonaszállítóktól, különféle mesteremberektől. A külföldi vándorló legények is rendszerint betértek a farsangi mulatságairól híres városba.

19 Jókai pozsonyi cseregyermekeskedésének emlékei is fel-felvillannak müveiben. E sajátos nyelvtanulási rendszer praktikuma, életet kísérő hatása mellett az irodalomba emelte Pozsony arisztokrata karaktereit és mesterembereit, főleg a Mire megvénülünk című regénye bővelkedik gyermekkori pozsonyi élményeiben. E munkájában örökítette meg a pozsonyi pékek „kardalát" is. Az „Oh be szép, jaj be szép / Ez a szép dagasztószék" kezdősorú dal valójában az országosan elterjedt faragószék nótájának egyik változata. Jókai a regénybeli Aronffy Dezsőként megjegyzést is fűzött hozzá: „Ezt a nótát pedig mindannyian oly komoly buzgósággal énekelték, miszerint máig is azt kell hinnem, hogy ennek nem a vers szépsége az oka, sem az annak megfelelő melódia, mint inkább talán valami sajátságos babonás ráéneklés, hogy a kenyér zsáklyás ne legyen a sütés közben; vagy talán valami időmérték, hogy mikor e nótának vége van, akkor ki lehet szedni a kenyeret; mint ahogy szokták tojásfőzéshez használni - uram bocsa! - a miatyánkot."

20 Jókai a népéletet a maga realitásában kecskeméti éveiben ismerte meg. Házigazdájával, Gyenes Mihály főmérnökkel járta be a rónát. A Negyven év visszhangja című művében így emlékezett vissza a városra, alföldi élményeire: „Itt lett belőlem ember, e derék tősgyökeres magyar városban és különösen itt lett belőlem magyar író. Itt ismertem meg az igazi népéletet a maga kifogyhatatlan 14 Jelenkor 1847. 12. sz. 69. 15 Jelenkor 1847. 18. sz. 104. 16 Jókai Mór saját írói pályájáról. Ellenzék 1881. április 1. 17 Kisfaludy Társaság Evlapja 1905. 97. Idézi: Solymossy 1925. 3. 18 Mikszáth 1960.1. 22-23. 19 Mikszáth 1960.1. 39-40. 20 Mikszáth 1960.1. 32-33. és Jókai 1963. 57-58.