Márkusné Vörös Hajnalka - Mészáros Veronika (szerk.): Háztörténetek - A dunántúli németek kulturális jellemzői (Veszprém, 2006)

Pokreis Hildegarda: A németek betelepítése Diószegre II. József uralkodása idején

fenntartását a pátens szerint az állam biztosította mindaddig, amíg erre saját erőből nem voltak képesek. Azonfelül, ha a család szegény volt, újabb 3 évre szóló hitelért is folyamodhatott. A betegeknek díjmentes orvosi ellátást ígértek. A felsorolt előnyökön kívül az újonnan érkezett telepesek az érkezésük első napjától számítva 10 éves adómentességet élveztek.

3 Ez a pátens ugyanúgy, mint ezt megelőzően még a Mária Terézia korabeli rendeletek, rávették az egyes túlnépesedett németországi területek lakóit, hogy elhagyják hazájukat és Magyarországon keressenek új otthont maguknak. Az előző kolonizációs hullámokkal ellentétben II. József császár uralkodása alatt a kivándorlás feltételeit már megszigorították, ennek ellenére mégis tömegesen jelentkeztek az érdeklődők a császári toborzóknál és ügynököknél, akik részletes adatokkal szolgáltak. A kivándorlással együttjáró feltételeket és követelményeket az 1785-ben kiadott ún. UTASÍTÁS (Belehrung) 3 pontjában foglalták össze. Minden felnőtt személynek, aki jelentkezett, bizonyos mennyiségű készpénzzel (200 császári, ill. 240 rajnai arannyal) kellett rendelkeznie. Megfelelő anyagiak nélkül a kivándorlás nem valósulhatott meg. A császári toborzókat (köztük volt Windischgrätz apja is) Németország területén három telepítési biztos irányította, akiknek Koblenz, Frankfurt és Rothenburg am Neckau városokban volt a székhelyük. A telepítési biztosok állították ki a leendő telepesek számára az ún. útlevelet, amellyel igazolni tudták magukat útközben. A titkos magyar királyi pecséttel ellátott útlevélben az úticélon kívül még feltüntették az illető személy vezeték- ill. keresztnevét, életkorát, hitvallását. Ahhoz, hogy megkapják ezt az útlevelet, a császári toborzó útján igazolniuk kellett magukat a helyi földesúr elbocsájtó levelével és egy ajánlólevéllel, mely az eddigi jó magaviseletükről, a földművességben való jártasságukról, s főleg a szükséges anyagiakról tanúskodott. Az összes német telepes úticélja Bécs volt, ahol útiköltség címén fejenként 2-4 aranyat kaptak. Szintén Bécsben tudatták velük letelepülésük helyszínét. Az egyik csoportot Bécsből Pozsony városán keresztül Diószeg felé irányították, további csoportok pedig Geszt és Páld felé indultak. Amint megérkeztek a megadott helyre, a Nyitrai Kamara hivatalnokánál kellett jelentkezniük. A Diószeg mellé irányított bevándorlók között csak egy pék, egy molnár és egy szabó volt, a többiek parasztok voltak. A szegényebbek 40-100 arannyal, a gazdagabbak 200-300 arannyal a zsebükben érkeztek, amit Bécsben kaptak. 1786 júliusától egészen októberig Németország északnyugati részeiből és Svábországból az első telepesek - 46 család - szekérrel, szórványosan érkeztek meg a Diószeg melletti Újhely-Pusztára. 1787 áprilisában további 14 család érkezett. Ugyanakkor egy telket kettő helybeli zsellércsalád foglalt el. Újhely-Pusztán így 62 család - összesen 321 személy (216 felnőtt és 105 kiskorú) telepedett le. A telepeseket, kik Breisgau, Würtenberg, Bamberg, Mainz, Layr, Trier, Fulda helységekből származtak, a hazaiak egymás között sváboknak 3. Scwicker 1881: 339-