Népi vallásosság a Kárpát-medencében 7/II. Konferencia Sepsiszentgyörgyön, 2005. szeptember (Sepsiszentgyörgy-Veszprém, 2007)

IV. Vallásos népszokások - Veres Emese Gyöngyvér: Konfirmáció a barcasági csángó gyülekezetekben

Népi vallásosság a Kárpát-medencében 7. Veres Emese-Gyöngyvér Konfirmáció a barcasági csángó gyülekezetekben

1 Amikor 1988-ban létrejött az első magyarországi és erdélyi evangélikus testvérgyülekezeti kapcsolat Budapest-Csepel és Bácsfalu között (és ezzel Bácsfalu csatlakozott a már meglévő finn-magyar együttműködéshez is), az egyházak csak nem hivatalos úton érintkezhettek egymással. 1989 decemberének eseményei után szabaddá vált az út, így a kapcsolatot már nem csak a két lelkész - id. Mezősi György, Csepel és Veres Károly, Bácsfalu - barátsága éltette, hanem lehetőség nyílt arra is, hogy a különböző csoportok háromévenként felváltva látogassák meg egymást. így kerültem tehát — jómagam is bácsfalusi származású lévén -, 1996 pünkösdjén a csepeli evangélikus templomba, ahol aznap tartották a konfirmáció ünnepét is, de erről előzőleg nem tudtam. Az istentisztelet alatt és annak végeztével is kérdések tömkelege vetődött fel bennem, és akaratlanul is összehasonlítottam a számomra oly színes és rítusokban gazdag bácsfalusi, illetve barcasági

2 ünneppel. Legelőször a külsőségek tűntek fel. A csepeli templomban aznap nem láttam egy szál virággal sem többet, mint egyébként. Nem fogadott virágfüzér, a mindent elsöprő fehér szín, a tisztaság érzése. A gyerekek közönséges utcai ruhában voltak, rajtuk sem fedeztem fel az ünnep hatását. Ez a csalódottság csak fokozódott a szertartás alatt. Egyrészt, mivel az erdélyi evangélikus egyházban, az 1940-es években bevezették a lutheri liturgiát, amely kötöttséget, megszokást is kölcsönöz az istentiszteleteknek és ünnepeknek - így a konfirmációnak is -, a magyarországi istentiszteleti rend a mai napig szokatlan és idegen számomra. Másrészt, mert a szertartás nem volt kimondottan az alkalomhoz illő. Természetesen bizonyos mértékig a konfirmációról szólt, a gyerekek vallást tettek hitükről és magukhoz vehették az első úrvacsorát, amellyel beléptek a felnőttek soraiba. Ám ennek a „beavató rítusnak a tetőpontját" nem előzte meg egy felkészítési folyamat. A konfirmandusok nem kérték a gyülekezetet, hogy vegye fel sorai közé, nem köszönték meg a szülőknek, keresztszülőknek, lelkésznek, stb., hogy felnevelték őket és foglalkoztak velük, hogy idáig vezették őket. Bizonyságot tettek ugyan a tanultakról, a hitükről, talán énekeltek is (erre, sajnos, már nem emlékszem), ám igazi ünneppé nem tudták varázsolni ezt az alkalmat. Sem a gyerekek, sem a lelkész, sem a szülők.

3 197