Népi vallásosság a Kárpát-medencében 5/I. Konferencia Pápán, 1999. június 22-24. (Veszprém, 2001)

A mindennapok és az ünnepek vallásossága - Nagy Olga: A népi mindennapok vallásossága

A mindennapok és az ünnepek vallásossága mely benne van a világmindenség valamennyi jelenségében: a születő tavaszban, amely a nyáron és őszön át a télbe fordul, hogy majd újból tavasz legyen. Soha meg nem szűnő körforgásról, örök ismétlődésről van szó. Talán nem túl merész annak állítása, hogy a karácsony számára az ősi télfordulót, a húsvét pedig az ősi tavaszforduló ünnepét is jelenti. Hadd jegyezzem meg, hogy a marosvásárhelyi kitűnő néprajzkutatónak, Barabás Lászlónak kötetében, mely Sóvárad és vidéke szokás-, és hiedelemvilágának nagyszabású szintézise, még sikerült a visszaemlékezők által olyan karácsonyi és húsvéti népszokásokat regisztrálni, amelyek a legősibb, a termékenységgel kapcsolatos mágikus eljárásokat is őrzik, s amelyeket még a század elején vallásos hittel végeztek. Olykor a falu lelkészét is sikerült megnyerniük az egész falu népét megmozgató szép processzusoknak, melyeket a termékenység érdekében végeztek. Ez egy olyan ősi, kozmikus látásmód, mely a legősibb időkből maradt meg. Egyben sajátos népi panteizmus - bahtyini terminussal „kozmikus aspektus" -, amely növényt, állatot és embert teljes egységben érzékel. c) Talán nem érdektelen azoknak a népi metaforáknak a felidézése, amelyeket a legősibb időktől kezdve a természettel való együttélés, együttlélegzés sarjasztott. Ezek a halálnak szép és természetes elfogadásával kapcsolatosak, íme, egy vallomás a havadi 75 éves Nemes Árpádnétól, aki ezt mondta: „Ahogy az érett gabona megyén a csűrbe, úgy megyünk mi is az anyaföldbe." „Miért az anyaföldbe?" - faggatództam. „Hát az anyánk! Porból lettünk, s porrá válunk." „Ezt nem borzasztó végiggondolni?" - kérdeztem. „Hát hiába, na! - sóhajtott. - Születtünk, s meg kell haljunk." A népi szemléletben a halál „kaszál" vagy „arat", s hogy ez a metafora milyen régi, hadd idézzem Kunt Ernőt, aki egy indokínai énekre utal: „Ó, halott lelkének szelleme, elrothadtál te, mint a rizs szára..." Ugyancsak Kunt utal arra is, hogy már a középső kőkorszaktól kezdve a sírt az anyaméhvei azonosítják/' Ugyancsak a halál természetes elfogadását tükrözik a D.O.M.S. (Debent Omnes Mori Semel) sírfeliratok, melyek a Maros megyei Mezőpaniton a múlt században, valamint századunkban a 30-as évekig minden sírkőn megjelentek. De hadd idézzem ennek kapcsán Villon gyönyörű sorait a parasztembernek a természet diktálta halálba való bölcs belenyugvásáról: „A vén paraszt már tudta, várta alkonytájt kinn az udvaron: görnyedt testünknek nincsen ára, és meghalunk, mint a barom. Kaszás testvér, sovány a földünk, Csupán egyet tégy nekem, Ha vinned kell, szórd szét trágyának e testet kinn a réteken..." 214