Gaál Károly: Kire marad a kisködmön? Adatok a burgenlandi uradalmi béresek elbeszélő kultúrájához (Szombathely, 1985)

szám telik, mig ászt a zélelmet errü a fődrü. oda tuggya szállitani. Neki a ujainak. — Aszongya — éppen mast vannak neki fijaji, és — aszongya — három napon belül, előbb mint az hazaér, a villám és a jég elpusztittya. Hogy teneked az talán meganna mindenfélét, amit te csak kivánná, hogyha megtunnád ükét menteni." „Ja, megpróbálom. De — aszongya — én éhes vagyok ám." . „Ott van kérlek válassz! Süss, egyé, mennyi jólesik. Meg talán közbe én is egyet harapok. Az nem számit, akármennyi efogy." Mingyá megfogtak vagy két birkát. Megsütötték. És hát abbul is egy kicsit falatozott a zaraszember. Aszongya: „Légyé itten velem. Majd harmadik nap

; föllürű — aszongya — gyün egy nagy fekete fölhő, és az fogja elpusztítani a Pilikán madárnak a fijajit." Hát tényleg. Ottan hogy etársalgott, etársalkodtak ott a birkáknál. Ha éhesek voltak, hát megint vágtak és asztán hát ettek. Hát asztán harmadik nap tényleg onnan föllürű jön egy komor sötét fekete fölhő. „Nézd Jancsi, — aszongya — az fogja epusztitani a Pilikan fijait. Mast gyere, megmutatom, hoi van a fészek, ha megtudod űket valahogyan menteni, — aszongya — akkor boldog ember vagy. Én annyit mondok neked." Hát asztán a zerdőszélen vót egy nagy kősziklás hegy, asztán ott vót ollan alacson, régi nagy ős csépel és annak a gajai levótak puculva és a rettenetes nagy fészek rávót épitve. Jaj, de hát most hogy én mint? Ja de most a föllű meg rohamosan nyomút. Sok spekuláció itt nincs. Elővette a kardbicskát. Odament a kőhegy mellé. Belevágta a kősziklába, asztán egyet nagyot keritett, feszitett vele. Rettenetes nagy kősziklát vele, avva a karddá kifeszitett, kiburitott. Akkor asztán megfogta ászt a követ,, főtette a fejire, odaállott a fészek mellé. A fészek fölé tartotta ászt a követ. A fejin. Hát asztán nem késett másodpercet. Csattogott, villámlott. A villám, ez a menykű, ugy potyogott melléje, csak úgy rastogott. A fejin megrepegette a követ. A menykű, ez a villám. De azér nem tágított, öszszeszoritotta a fogát. Ü csak állott mellettük, a fészek mellett, mig szépen a fölhő a zivatart elvüttö, kitisztult szépen az üdő. Szépen kitisztút, kisütött a nap, akkor ledobta a fejirű a követ. És ezek a kisfijai meg annyira örűtek neki, hogyan nézegették észt a zembert, köszönték vóna neki a szívességit. Hát asztán a Pilikán madár meg má jön ám hazafelé. De mikor beért a határba, má észrevette, hogy nagy jég vót. Megint nagy sirva, jajgatással, jajgatással jön, hogy a ző fijait megin nem találja élve. Megin el vannak pusztúva, hogy a villám és a jég agyonverte. Hát hazaér. Hát a fijai már láttyák a nagy szárny suhogást, hogy jön. Örömükbe a fészekbe ugrándoznak, röpűnek elejbe. És láttya ükét, hogy élve vannak. „Hát hogyan? Hát hogyan menekűtetek meg?" Hát nem akarták eccer a zannyuknak megmondani, fétek háthogyha széjjetépi ászt a zembert, Űk meg sajnáták vóna. „Megmondanánk — aszongya —, de hátha — aszongya — te annak kárt csinász, — aszongya — aki minket megmentett." „Hát — aszongya — ijjet ne meséjjetek, hiszen megjutalmaznám, — aszongya — mit csak kívánna. Hiszen tibennetek van a zörömöm, ;— aszongya — s soha nem bírtam — aszongya — benneteket megmenteni. Mégis mongyátok meg, — aszongya — hogy ki mentett meg." Ja, de ez a Lófi János, meg mikor látta, hogy már jön, ű meg másik felű alul bebujt a fészek alá. Fészek alá beállott, hogy őtet ne vegye észre. Asztánnék nem is vette észre. 391