Gaál Károly: Kire marad a kisködmön? Adatok a burgenlandi uradalmi béresek elbeszélő kultúrájához (Szombathely, 1985)

т/а vót ugye, a nagy törzsök azér csapat csinyát magának a zerdőn, és mentek a csapán. Eccercsak odaérnek egy nagy lukhoz, mint egy kút. Mint vannak nalumk ss ijjem iházikutaik. Mintegy ikúit. És dbibe a lukba — tovább nem vót a csapa, — ebbe a lukba ű lemenekút. Hát akkor asztán a Lófi János monta „Itt utána köll menni, akárhova ment, és észt fölkeresni." Ránéz a Kümorzsolóra: „Mejjitek megy le utánna?" Hát persze vonódott mindegyük, ímenhát tútták, hogy ide ihjálba ímegy. Vazsgyurónak mongya. Asse. Jó van. Mingyá kihuszta kardbicskát, vótak ollan, fiatalabb magasnövésú vékony csépelek, mongyuk mint a karom, vagy mint a combom.A kardbicskáva ötöt-hatot levágott, tetejit megguzslatta, összekötötte őket, asztán akkor annak a végire rákötött egy vödröt, egy nagy bádogvödrött. Akkor aszonta nekik: „Mast én ebbe a vödörbe beleállok, ti észt a gúzst, észt a vödröt, engem ereszszetek le ebbe a lukba. Én lemegyek utánna és asztán majd mikor én ott valamit kések, mikor én megrázom ott allol ászt a gúzst, a gúzs fönn is fog mozogni, akkor húzzatok föl. De el ne mennyetek innen a luktul, hogy itt haggyátok. Ha ebbe egy hét vagy két nap vagy két óra telik, még a jelet ti meg nem kapjátok, el ne távozzatok innen. Mert akkor ha talákszunk valamikor, akkor baj lesz. Fogatták erőssen, hogy nem. Asz micsoda szégyen vóna, hogy cserbe hagynájok őtet. Hát asztán a Lófi János beleállott a vödörbe. Szép óvatosan űtet leeresztették. Hát éppenhogy, éppenhogy elegendő hosszú lett az öt-hat darab hosszú csépel, az a gúzs. Leért. Néz széjjel. Hát mit lát ottan, mint egy világrészt, egy világrészt. Gyönyörű szép zöld erdők, mezőségek, mindenféle volt és hátcsak ecsodákozott magába. Hát tényleg — aszongya — hát a másvilág, talán ez a másvilág, vagy hogy is, mikipp. Hát osztán ott nem messze látott megin egy szép nagy erdőt. Közelit ő annak a zerdőnek. Be is ért. Megy az erdőnek bellebb, bellebb. Ott megin talál egy szép nagy falka birkát. „Hej, — aszongya — mijjen szépek. Kinek a birkáji vagy hová valók? Ha bárójé vagy hercegé vagy akárkijék a birkák. A kénszer torvént ront." Hát osztán ott is nézeget körű. Ezeknek sincs pásztorjuk. Ezek szabadon vannak. Egy ijjen nyáj birka. Hát eccer csak észreveszi, hogy az a zarasz ember megint bujdosik az egyik fátul a másikhoz. Hogy őtőlle fét és azér már bujdosott elöllö. Észreveszi. Mekkiát: „Ne fejj, ne bujdoss, — aszongya — hiszen nem bántalak. Ne fejj semmit!" Akkor megvárta. No, de már messzirű sapkát, kalapot emet neki: „Aggyon Isten jónapot, erős Lófi János." Aszongya: „Hogy tudod te, hogy én erős vagyok?" „Hogy? — aszongya —, nézd, mijjen ritka lett a szakállam, hogy a törzsök kitépte, mig etuttam vesztényi a törzsöket." Á szakállát kiráncigáta neki a törzsök, (nevetés) Aszongya: „Hát kije ezek a birkák?" „Ezek a birkák? Ezek a birkák — aszongya — a Pilikán madáré." „Pilikán madáré?" Saszongya: „Annak a birkáji. Ojjan szerencsétlen, hogy soha a fijait nem birja főneveni. Mikor már szépek vónának a fijaji, jön egy nagy zivatar, a villám és a jég agyonveri, epusztíttya a fijajit. És ha te észtet megtudnád menteni, ennek a fijajit — mert ű ottan ászt ottan észt a földet, hogy errű a fődrű hoz a fijajinak le élelmet —. Hogy mast is elvan ide föl. Ez több időbe, hetek 390