Gaál Károly: Kire marad a kisködmön? Adatok a burgenlandi uradalmi béresek elbeszélő kultúrájához (Szombathely, 1985)

— aszongya — és kérdeszte; Kész a hús? Hát montok neki, kész. Mast már talán meg is sűt. Akkor asztán a Vazsgyurónak aszongya, hát akkor menny e, a Lófi Jánost kerezsdd meg. Hogy gyűjjön ide, hogy az is egyen. Hát asztán foggya magát a Vazsgyuró, emegy, a Lófi Jánosnak hogy szól, hát kész a zebéd, ha talál vizet hozzon, hogy ebédeznek. Ez a zarasz ember meg odament és megfogta a Kűmorzsolónak a lábát, lábáná fogva jó fődhő hajitotta és ráüt a mellire, urasán megette minden darab húst. Megette. Amikor megette, ement. Hát asztán, mikor ezek visszagyünnek, nyársok ott vannak, hát a Vazsgyuró; „Hát hogyan, hun van a hús?" „Hun van? Te ementél a Lófi János után, énnekem meg ászt kérdeszte: Kész a hús? Hát aszontam, most már talán kész is —. Megfogta a lábomat, lábomnáfogva fődhőhajitott, ráüt a mellemre és urasán megett. Még meg se tuttam mozdúni." Nohát aszongya: „Akkor mégiscsak ehessek vagyunk. Dehát — aszongya — most már a birkák is, tuggya fene, hol vannak, hogy mekkeresik ükét." „Ja, nincs más hátra, puskákat föl, egyet fordulunk itt a zerdőbe. Találunk valami vadakat, asztán ujjul fogunk csinyálni." Hát úgy lett. Mingyá fokták a fegyvereket, egy karéjt csinyátak az erdőbe, hát mingyá egy nagy szarvasbikát fogtak, mekkét őzet, asztán lehuszták a bőrüket, avva a vizze, amit ő hozott, amit ittak vóna, avva felibe naggyábba kimosták egy kicsit. Lófi János főhuzogatta ükét a nyársra. „Mennyetek e mast ti vadászni. Mire ez megsül, addig egyet fordútpk a zerdőbe és — aszongya — bisztos, hogy a húst mastan megtalájjátok." Hát asztán ezek ementek, szót fogattak neki. Asztán ténleg, mikor már megsüt majnem teljesen a hús, a zaraszember odament. „Jónapot, Lófi János!" „Aggyon Isten!" „Megsüt a hús?" „Asziszem mast már meg is sűt." Hát asztán a zaraszember odament, megfogta a Lófi Jánosnak a lábát, hogy szinte majd fődhözteritti ászt is, de asztán nem birt vele. Akkor asztán a Lófi János lenyút, a szakállát a zujjára pöndörgette a zaraszembernek, asztán ott vót, talán egy méter távolságra egy jó nagy csépel tőgyfa lefürészülve, de a törzsöktye benn vót. Asztán az ujj ai va ászt a törzsök öt főhasította, a szakállát oda belecsiptette. Hát asztán gyünnek ám ezek. Egypár vadat hosztak. Hát asztán láttyák, hogy a nyárson szépen pirosodik a hús. Örűtek, már ehessek voltak. Aszongyák: „Nem vót itt a zaraszember?" „Nem? Ott van e a törzsökbe van a szakálla." „Na, megájj kutya, csak egy kicsit eszünk, majd elláttyuk a bajod." Hát persze bevót gyulladva a zaraszember, hogy mast kifog kapni, hogy ez a három őtet mast tönkreteszi. És még ezek jóizüen ottan, — persze ehessek voltak — jóizüen falatásztak, meg is feledkesztek a törzsökrű, mer a törzsök túlsó oldal volt, nem is látták ütet a törzsöktű ugyebár, és a félségibe addig feszelgett ottan, addig feszegette magát, addig feszegette magát, hogy észrevétlenül ászt a törzsököt a szakállával kihuszta és a törzsököt elvüttö. Elvüttö. Mire ők jóllaknak, körűnéznek, hogy mast, láttyák, hogy a törzsöknek csak helye van. Se a zaraszember, se a törzsök. Hú, vakarnak jól. De amerre ment a törzsökké, asztán a falevelét úgy göröcűte, ecsapászták. A csapaján elmentek. Gondúták, akármeddig ment, akárhova menté, maj megtalálunk. Hát kéremszépen egy jó kilóméter messzeségre a zerdőbe elhúszta, de a levél azér karcú389