Bárdosi János: Pajtáskertek Gencsapátiban (Savaria Múzeum Közleményei 5. Szombathely, 1958)

úgy építettek, hogy a telekrészeket teljesen (vagy csak pár méter kihagyásával) lezárják. Elől-hátul hatalmas kapuval látták el őket, hogy a „hordás" idején a gabonával vagy szénával megrakott szekerek rajtuk keresztül nyugodtan közlekedhessenek. A megrakott szekér az egyik — a nyugati dűlőkről történő szállítás esetén az utca felőli, a keletiekről pedig a hátulsó — kapun, bejárt, s miután bent lerakták, a másikon üresen kijött. A pajták régebben is két- vagy három osztatúak voltak, ugyanúgy, mint ma. Akadtak azonban ún. kettős-, vagy iker pajták is: ezek nem egy, hanem két bejárattal, és ennek megfelelően négy kapuval rendelkeztek. A kapuk közötti bejárati térség a pajta (p), az ettől oldalt, vagy kétoldalt elhelyezkedő rész pedig a pajtafia (pf). Ezek belső, vagyis az utca felőli oldalához általában még kisebb toldaléképületeket is ragasztottak, amiket — funkciójuk alapján — pelvakutyónak, pelvakunyhónak nevezték el. A pajlatípusok sematikus alaprajzai: 1. kétosztalú, 2. háromosztatú. 3—4. kettős vagy ikerpajta. A mezőről a keresztekbe (egy kereszt itt 20 kéve) összerakott gabonát hossziszekéren szállították a pajtába. Egy tehénszekérre 5—7, a lovasszekérre 9—10 kereszt rozsot vagy búzát raktak fel, árpából, zabból pedig még egykét kereszttel többet. A gabonát a pajtafiában helyezték el, míg a pajtarészt üresen hagyták, hogy egyrészt a szekerek azon keresztül szabadon közlekedhessenek, másrészt a cséplést e tágas helyen végezhessék. Hordás és cséplés idején rendszerint két-három gazda családjával és fogatával együtt „összedolgozott", „összesegített". Mikor a hordással végeztek, kezdődött a cséplés, ami bizony — mivel kézierővel és lóerővel végezték — elég hosszadalmas és fárasztó munka lehetett. A rozsot régebben is, — akárcsak ma — csíppel, csíphadaróval csépelték, hogy a szem kiverése után annak töretlenül maradt, szálas részét, a zsuppot tetőfedésre felhasználhassák- A csép vagy cséphadaró kb. másfélkét méter hosszúságú, két ujjnyi vastagságú nyélből és ennél valamivel vastagabb, 70—80 cm hosszúságú — az előzőnél valamivel erősebb — fából, a hadaróból, valamint a kettőt összefogó bőrből áll. A cséplést mindig párban végezték, 2—4, esetleg 6 ember dolgozott együtt, hogy az ütemet tartani tudják. A kévéket először megoldatlanul, fejjel egymásnak fordítva, sorba lerakták, majd a fejrészét jó alaposan végigverték. Ezt nevezték „nagyozásnak", mert csak az „öregebb", vagyis a nagyobb, a legérettebb szemek hullottak belőlük. Ezután következett a „teregetés", a kévék szétbontása és szétte tése. Az emberek egymással szemben állva, felváltva verték a gabo hadaró minden egyes fordulat után lecsapott. Abban a pillanatban, mik