Glósz József: A rendiség alkonya. Válogatott tanulmányok (Szekszárd, 2014)
A rendiség és a szatmári béke
A rendiség és a szatmári béke A történelem csak látszólag ismétli önmagát. 1711. május 1-jén a kuruc csapatok nyolcévi küzdelem után a majtényi síkon leteszik a fegyvert a császáriak előtt. 1849. augusztus 13-án Világosnál az orosz cári erőkkel szemben kapitulálnak a függetlenségért küzdő magyar seregek. A párhuzam azonban ezen a ponton véget is ér. Világos, majd az aradi vértanúk emléke integráns részévé válik a katartikus történelmi eseményekből építkező nemzeti tudatnak, mig a majtényi fegyverletételhez kapcsolódó szatmári béke kérdésén idestova két évszázada meghasonlik - történetírásunkat is beleértve - a magyar közvélemény. A nemzet rokonszenve Rákóczi Ferencet kíséri el száműzetésébe, miközben a magyarság visszanyert - ha nem is független - országában élvezi a csaknem kétszáz év harcait követő béke áldásait. Bárhogyan ítéljük is meg, 1711 olyan alapvető korszakhatár minden történeti iskola számára, amely lényegében két évszázadra meghatározta Magyarország létezésének közjogi kereteit, fejlődésének irányát és ütemét, míg a császáriak 1849. évi pürroszi diadala alig két évtizedre tudta megváltoztatni 1711 bízvást történelminek nevezhető kompromisz- szumát. Deáknak, a kiegyezés szülőatyjának a Pragmatica Sanctióra tett hivatkozása felületesen nézve csupán a rendiségnek a történeti jog iránti vonzalmával magyarázható, ám közjogilag egyértelműen az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, valamint az utána következő reakció által megszakított történeti folyamatosság helyreállításáról szól. Ugyanakkor éppen e két ránehezedő évszázad terhe teszi oly bonyolulttá a szatmári béke tárgyilagos megítélését. Minden értékelő mondat mögött felsejlenek a későbbi korok, így az aktusról és szereplőiről a politikai és világnézeti küzdelmek optikáján át szemlélve nem alakulhatott ki olyan nemzeti konszenzus, mint a bukásában beteljesületlenül maradó, így a hozzá fűződő reményekre, várakozásokra rá nem cáfoló 1849-es szabadságharc esetében. Az ítéletek koronként eltérő hangsúllyal az elutasítástól a feltételes helyeslésig terjedtek, ám két dolog összekapcsolta őket: inkább a következmények, mint az okok felől, s inkább a magyarok, mint a Habsburgok vagy a birodalom oldaláról közelítettek hozzá. A visszafelé tekintő történeti teleológia gyakran az önmagáért való értékké emelt nemzeti függetlenséget vagy a haladás felvilágosodás szellemében fogant gondolatát kérte számon a kisszerű valóság ingoványába süppedt kortársakon, akik nyilvánvalóan nem felelhettek meg a dicsőbb múltra és ezáltal szebb jelenre áhítozók várakozásainak. Ugyanakkor az egyoldalúan magyar nézőpont nem segített megérteni a kompromisszum fontosabb, erősebb felének, a birodalomnak a valós motívumait és céljait a szabadság- harcot megelőzően, majd azt követően. A téma historiográfiáját áttekintve az alábbi vázlatos kép rajzolható meg a szatmári bé9
