Gaál Attila (szerk.): Wosinsky Mór „...a jeles pap, a kitűnő férfiú, a nagy tudós...” 1854-1907 (Szekszárd, 2005)

Torma István: Wosinsky Mór bronzkori és vaskori kutatásai

^ 89 ^ Borjád, Decs, Dunaszekcső, Felsőnána, Gerenyás, Harc, Lengyel, Némedi, Paradicsompuszta, Pilis, Simontornya, Szárazd, Szekszárd (több lelőhely), Tótkeszi, Ürgevár, Várdomb, Závod stb. A bölcskei, dunaföldvári, kömlődi, paksi és szentandráspusztai leletek a vatyai kultúra területéről származnak. Ezek importtárgyakként értékelhetők. A tetszetős mészbetétes edények gyakoriak a vatyai kultúra lelőhelyein, de távolabbi vidékekre, így a Tiszántúlra is eljutottak. A Tolna megye bronzkorának igen nagy számban előforduló, jellegzetes emlékanyaga fokozott mértékben felkeltette az érdeklődését. A monográfia megjelenése utáni években a legfontosabb teendőket a múzeum építése mellett annak berendezése, működésének megszervezése jelentette. A kultuszminiszter 1901-ben kinevezte a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége régészeti szakfelügyelőjévé. Felelősségteljes megbízatásának teljesítését a tőle megszokott nagy energiával végezte. A felügyelete alá tartozó 61 intézmény helyszíni ellenőrzését közvetienül kinevezése után megkezdte. Besztercebányától Sepsiszentgyörgyig és Soprontól Versecig végiglátogatta a múzeumokat. Muzeológiai és ásatási tanácsokkal látta el a legtöbb helyen még rendezetlen körülmények között működő gyűjtemények rendszerint tapasztalatlan laikus vezetőit. Felügyelői tevékenysége során tanulmányozhatta a különböző múzeumokban őrzött mészbetétes díszítésű edényeket. Ennek eredményeként és elsősorban az igen széles körű szakirodalmi tájékozódás alapján írta meg akadémiai székfoglaló értekezésként az 1904-ben magyarul és Berlinben német nyelven kiadott könyvét az őskor mészbetétes díszítésű agyagművességéről. A száz éve megjelent könyv a hazai szakirodalomban az első olyan mű, amely lényegében véve egy őskori kultúra monografikus feldolgozása. Nagyívű áttekintésében a magyarországi leleteken kívül Perzsiától Spanyolországig és Dániáig gyűjtötte össze az elérhető lelőhelyeket. A mészbetétes edénydíszítési technikát közös eredetűnek tartja, gyökerei a kőkorba nyúlnak vissza. Egyiptomból kiinduló lassú elterjedéssel, közvetítők segítségével jutott el Angliáig. A kelta periódus kezdetén végleg eltűnik. Ma már az óriási területen különböző korokban előforduló díszítési módot nem tekintik közös eredetűnek, egymástól független, technikailag is erősen eltérő inkrusztált kerámiákról beszélhetünk. A magyarországi leletekre vonatkozó megállapításai azonban számos vonatkozásban megalapozottnak bizonyultak, máig ható módon meghatározták a további kutatásokat. Tipológiai alapon elkülönítette a Dunántúl felső és alsó részének leleteit. Ezt a felismerést viszi tovább a ma használt dunántúli 5. kép: Dél-dunántúli (1-3, 5.) és északdunántúli (4.) mészbetétes díszítésű edények. 1: Bökénymindszent (Csongrád megye). 2, 4: Muhipuszta (Borsod megye). 3. Pécs. (Baranya megye) 5. Szihalom (Borsod megye). (Wosinsky Mór: A^ őskor més^betétes díszítésű agyagművessége. LXXII. tábla.)