Szakály Ferenc: Ami Tolna vármegye középkori okleveleiből megmaradt 1314-1525 (Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 1998)
Bevezetés - Amit a megyerendszerről tudni kell
Miután — javarészt kézikönyvekből átemelt idézetek segítségével, mintegy madártávlatból — áttekintettük a megyerendszer ezerszáz esztendős változását, néhány megjegyzés erejéig vissza kell térnünk a bennünket közelebbről érdeklő időmetszetre: a nemesi vármegye-rendszer kialakulására és első harmadfélszáz esztendejére. Ezúttal is szívesebben utalnók az olvasót az alábbiakban érintendő kritikus kérdéseket (is) alaposan és elfogulatlanul feldolgozó szakmonográfiákhoz, ilyenekkel azonban éppúgy nem szolgálhatunk, mint a megyerendszer történeti útját összefoglalóan tárgyaló művekkel. Sőt lépten-nyomon tapasztalnunk kell: a köztudatba belegyökerezett nemesi vármegye-kép nem is a szegényes szakirodalmi előzményekből, hanem a vármegye-rendszer nélkülözhetőségéről és modernizálásáról a múlt század közepe óta folytatott aktuálpolitikai viták hagyatékából ránk maradt politikai allúziókból építkezik. (Legutoljára az 1990. évi rendszerváltáskor is felmerült az ötlet, hogy a megyebeosztást át kellene „szabni") 17 Mivel a vármegye-rendszert gyakran szokták úgy beállítani, mintha elsődleges funkciója az alávetett néposztályok megfélemlítése, illetve fékentartása — jelképe pedig a deres — lett volna, célszerű kitérni a nemesi vármegyék és a jobbágyság e korbeli viszonyára. A középkori vármegyei kiadványokban valóban nemcsak sűrűn, hanem néhol kifejezetten tömegesen szerepelnek jobbágyok: 1) Leggyakrabban mint valamely hatalmaskodás — határsértés, elbirtoklás, kisebb-nagyobb erőszaktétel (beleértve a gyilkossággal végződötteket is), jogtalan jobbágyköltöztetés, illetve visszatartás stb. — elkövetőiként kerülnek elő; az a benyomásunk, hogy panasztevők némelykor a szóban forgó falu egész lakosságát felsorolták. (Nem valószínű ugyanis, hogy egy-két kepe gabona elvitelénél vagy sertés leölésénél a megnevezett özvegyek is ott tolongtak a vasvillával, furkósbottal stb. felfegyverzett hatalmaskodók között.) Tudnivaló azonban, hogy az ilyesféle ügyekben a vármegye még a bűnösnek talált jobbágyok felett sem ítélkezett, mert a) amennyiben vizsgálata során az derült ki, hogy a törvénysértés elkövetésére a földesúr utasítására és jóváhagyásával került sor, az utóbbinak kellett helytállnia, b) amennyiben a földesúr tagadta, hogy a jogsértés az ő beleegyezésével történt, úgy saját úriszékén kellett elégtételt szolgáltatnia a kárt szenvedett(ek)nek. Az úriszéki eljárásnál — a törvényesség ellenőreként — elvárták ugyan a vármegye közreműködését, ám ha az eljárás elmaradt, a vármegyei kiküldött csak e tényt regisztrálhatta.
