Balázs Kovács Sándor - Deli Erzsébet: Kézművesek, népi iparművészek Tolna megyében. (Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 1999)

„…a szépség kertjében…” (D. E. ) - 24. Csepeli István

Csepeli István csont- és fafaragó, népi iparművész 1945. szeptember 7-én született Újpesten asztalos dinasztiában. Alapító tagja volt az Egyesült Izzó Képzőművészeti Körének - szobrászművésznek készült. Családi körülményei nem tették lehetővé a képzőművészeti tanulmányok folytatását. Műbútorasztalos és kőszobrász szakmát tanult és leérettségizett. 1970ben házassága révén került Dunaföldvárra. „Több, mint negyedszázada űzöm a fafaragás ősi mesterségét. Újra fogalmazom a régi korok örök érvényű üzeneteit, a természettói egyre inkább elforduló és távolodó korunknak... az eltérő nemzetiségű népdalokból és népzenéből ugyanaz az egyetemes jel hallatszik. Számomra a tárgyalkotás, a népi kézművesség hasonló utat jelent: a fa erezetében keresem az univerzum lenyomatait." Az ars poetica egy kiállítás meghívójáról származik, amelynek tárgyai - részben - a művész otthonát díszítik. Akinek korábban nem volt alkalma találkozni ezekkel a művekkel, vagy nem ismeri az életmű egészét, kissé elbizonytalanodhat: mi is az, amit lát? Népművészet, iparművészet, képzőművészet? Egyik sem vagy mindegyik? A tárgyak egy-egy részlete, motívuma nagyon ismerős (nap, hold, életfa, tulipán, madár, szarvas, itt a kereszténység, ott a pogány hitvilág jelképei), mégis az egész - a választott téma, a kompozíció, a forma, a különböző anyagok, technikák, díszítések együttes, szokatlan vagy kevésbé gyakori alkalmazása, a jelképek, szimbólumok „átértelmezése", a hagyománytól eltérő megjelenése miatt - egyedi és különleges. Vitathatatlanul magyar, de nem „magyaros" és nem „népieskedő" művekben gyönyörködhetünk. Zománc hatásúak a spanyolozott, fém-, csont-, fa- „ötvözettel" díszített, dekoratív és használható lakberendezési tárgyak (faliszekrény, tükrös, doboz stb.). Finoman karcolt csontfelületek. Légiesen könnyűnek, mozgathatónak látszanak a rusztikus, sötétre pácolt fából és a sima, fehér csontból megkomponált kisplasztikák, amelyek a domborművekkel, vagy a Bartók illusztrációkkal együtt önálló mondanivalót - érzést, gondolatot, véleményt - fogalmaznak meg: A magány, Az áldozat, Hatalom, Bálványfa , Cantata profana, A fából faragott királyfi. Három évtized alatt született munkái gyakran váltottak ki vitákat: a népi iparművészeknél pályaelhagyónak az iparművészeknél nagyon is a hagyományban gyökerezőnek számított. Munkáit hol teljesen elutasították az „ítészek", hol a legnagyobb elismerésre késztették. Az egész pályát végigkíséri a dilemma: hogyan lehet a hagyomány megújításával egy „kimerevített népi tárgykultúrát" élővé, alkalmazhatóvá, a mindennapok részévé tenni? Ezért csatlakozik az országos fafaragó mozgalomhoz. Szemléletét formálja a „sárospataki iskola", az évenkénti találkozások, eszmecserék az ország minden részéből összesereglő fafaragókkal (Pécs, Tatabánya, Vásárosnamény stb.). „Az utolsó generáció autentikus szakismeretét élőben kaphattam meg, a szakiskolában nem tanulható ismeretanyagot népi faművességünkről a klasszikus műveltséggel ötvözhettem..." mondja. Spanyolozott triptichon