Gaál Attila (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 24. (Szekszárd, 2002)
Balázs Kovács Sándor–Gutai István: Sárközi családok megtelepedése a temesközi Végváron
nevezték, a kaszakarikát örvnek. Kaszacsapónak egyetlen vesszőt szereltek fel, s sok esetben egy 2-3 fogú kis gereblyét is feltettek rá. Csapónak, csapófának hívták. Az aratás munkaszervezete is kialakult: a hármas, illetve hatos banda terjedt el. A hármas 3 férfiből és 3 nőből állt. A férfiakhoz hasonlóan a nők váltották egymást a marokszedésben, s harmadnaponként kötélterítőként dolgoztak. (Párjuk kévekötő lett arra az egy napra.) Hármasnak nevezték, mert három pár alkotta. A hatos banda uraságoknál, nagygazdáknál működött, s négy kaszás, négy marokszedő, két kötő férfi és két kötélterítő nő együttese volt. Hatosnak nevezték, mert hat férfi dolgozott benne. A marokszedés eszköze többnyire a sarló volt. Kévekötőfát a temesi magyarság nem használt. Az összekötözött gabona kévéket keresztekbe rakták össze. A 19-20. század fordulóján 14 kévét raktak egy keresztbe, s csak a második világháború után kezdtek áttérni a 18 kévés keresztekre. A szemnyerésnek lényegében kizárólagos módja a nyomtatás volt. A kézi csép teljesen ismeretlen a temesi magyarok között. A zsúpnak szánt rozsot székhez, deszkához verve csépelték el. A nyomtatás kizárólag lóval történt, s többnyire körkörös jaratási rendszer szerint. A nyomtatást csak az 1910-1920 közötti évtizedben váltotta fel a gépi cséplés. A szemtárolásban is ekkor kezdődött meg a változás. A szántalpas hombár, illetve gabonaverem helyett már inkább a lakóház és istálló padlásán kiterítve tárolták a gabonát. 71 A széna renden, forgatva száradt. Villahegybe húzták össze, majd rudasba rakták. A forgatással siettették a rendek száradását és a széna takarását, azaz felgyűjtését és behordását. Meleg napokon mire a forgatással végeztek, már kezdhették is a gyűjtést. Favillával, vasvillával egyaránt fordíthatták a rendet. A munkát mindig a rendnek, a kaszálónak azon a végén szokták kezdeni, amelyiken a kaszálást bevégezték. Óvatosan nyúltak a szénarendhez, hogy „a fű a tövén forduljon, ne kuszálódjon". 12 rudasból állt össze egy vontató (vagy boglya), ami egy kocsi szénának felelt meg. Lánccal körülkerítve vontatózták, lóval húzatták a szállásokra. A szénagyűjtéshez háromágú hasított villát használtak. Nem maguk készítették a faszerszámokat, hanem a krassó-szörényi kódrányoktól vásárolták. (Kódrányok: román néprajzi csoport, kiváló famunkások, akik faeszközökkel látták el a síksági falvakat.) A hasított négyágú villát polyva hányásra használták. Ismert a 6 vagy 8 toldott ágú, polyva hányó favilla is. A temesi magyarság ugyanazt a gereblyét használta szénagyűjtéshez és tarlótakarításhoz. Nyele háromágú, hasított, fogainak száma 20-22. A 10-12 fogú kisgereblyét csak zöldtakarmány összehúzásához, udvaron, kertben végzett gazoláshoz használták, szénagyűjtéshez nem. 72 A szőlőt görbe késsel húzva metszették. A szőlőművelés éves ciklusában a metszés többnyire a második munka volt, ami azonnal a nyitás után következett. Fontosságát tekintve mindenképpen az első helyen állt. A metszéssel szabályozták a szőlő növekedését, ezen keresztül pedig a termőképességet. Végváron a bakművelést részesítették előnybe. Ehhez általában szálvesszővel kombinált hosszúcsapos metszés kapcsolódott. E metszési mód legjellegzetesebb formája a karikás művelés volt, melynek során egy vagy két szálvesszőt hagytak, amint aztán az első kötözés alkalmával karikába hajtva kötöztek. A leszedett szőlőt zsákban taposták, sokan a törkölyt sem préselték ki. A felülhajtós, középorsós prést használták, de csak 5-6 gazdának volt sajtója. Borospince a határban nem volt, s a házi pince is ritkaságszámba ment. A bort a kamorában tárolták. A szüreten puttonyt nem használtak. A vederből egyenesen a kocsin elhelyezett kádba, kasba öntözték a szőlőt. 73 Bor a 19. század első felében annyi termett Végváron, hogy dacára a nagy fogyasztásnak, még eladásra is került. (Ma már semmit sem termesztenek.) Nem csoda, hiszen a telepítési szerződés szerint minden házhoz 1 hold szőlőföld is járt, melyet minden dézsma nélkül használhattak, a kocsmáitatás jogát negyed évre engedte át az uradalom. Összesen 168 hold szőlőterület volt, jól megművelve, bora annyi volt minden jobbágynak, hogy holdanként átlagban 30-40 akó bor termett, de voltak jobb esztendők is. A szőlőművelés 1869-ig tartott, először a peronoszpóra, majd a filoxéra pusztította ki teljesen a Végvár körüli szőlőket. 71 PALÁDI-KOVÁCS 1973. 313. 72 U.ott. 73 U.ott. 74 „Bizony ennyi bor mellett nem igen búsult a jobbágy" - írták a falu monográfusai. Kerültek is ki közülük olyan híres korhelyek, akiknek neve sokáig fennmaradt a köztudatban. így Tóth András és Vígh Péter egykor ismert gazdák. Arra fogadtak, hogy melyikükbe fér több bor. A fogadást Vígh Péter nyerte meg, mert a kocsmában hanyatt fekve a kocsmáros a szájába illesztett tölcséren egymás után 7 icce bort mért bele, míg Tóth Andrásba mindössze 6 iccét tudott beleszorítani. - SZMIDA - NIKOLÉNYI 1901. 16. 326
