Vadas Ferenc (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 12. (Szekszárd, 1984)

Nagy Gyula: Zsúpcséplés Zombán

2. Beágyazás, vagy kirakás 2 Ketten, hárman ágyaztak. Ezt a munkát kirakásnakis mondták. Két sor kévét j ó szorosan egymás mellé raktak úgy, hogy a kévék fej ei egymásra eresztve feküdtek. Nem kerültek a fejek egészen egymásra, mert akkor nem lehetett jól kiverni. Úgy rakták, hogy a kévék tövei egyvonalba kerüljenek. A kévék a kötél kötésén feküdtek, ezért amikor az első verés után megforgatták őket, nem kellett keresni a kötést. Olyan hosszú sorba rakták ki a kévéket egymás után, amennyit a hely kiadott. így szaporább volt a munka. Igyekeztek kihasználni a helyet, s az első ágyás mellé még egyet, sok esetben egy rövidebbet is raktak. Szabó Pál, hogy a szem tisztább legyen, a szérűre ponyvát terített, a kévéket ritkán rakta, a lerakott kévék között még egy-egy kéve megfért volna. 3. Cséplés, vagy első verés A csépfák kiválasztása után összeálltak Ha ketten csépeltek, akkor a verők^ egymással szemben álltak és váltakozva verték a gabonát, de haladhattak egymás mellett is. Ha hárman ütöttek, akkor kettő hátrafele, egy pedig előre haladt. Ha négy cséplő dolgozott, akkor a következő összeállításban verték a zsúpot: balkezes-j obbkezes j obbkezes-balkezes. Ha a pár bal- és jobbkezes, akkor egymáshoz közel álltak, ellenkező esetben távolabb. Ha a pár jobb- és balkezes volt, akkor a csépfa mindkettőnél kifele járt, s így nem ütötték össze és egymás mellé vertek. Ha mindkettő jobb, vagy balkezes volt, akkor a csépfa távolabb vert. Hármasban lassabban csapkodták, kettesben, négyesben pedig gyorsabban verték. Egy csoportban csak hat üthetett, de akkor a verőnek belevalónak köllött lenni/Minél többen verték, annál szebben hangzott, de jobban is kellett a taktusra vigyázni. A felsőnánai svábok nagyon szépen, ütemesen dolgoztak. Az első verést kéveverésnekhíwték. Ott kezdték el, ahol a beágyazásnál a kévéket elkezdték rakni. A kévéknek először a fejét verték. A kivert szem nem ugrott ki az ágyasból, hanem a szérűre hullott. Áverés nem asszonynak való. Verés közben a test egyenesen állt, csak a kar mozgott. A csépfát jól fel kellett emelni, hogy a levegőben forogjon. Egyik kézzel sem volt szabad a nyelet szorítani, hanem lazán fogni. A hátsó kézzel a nyél végét fogták, s ezzel forgatták a nyelet. A nyél minden ütésnél egyet fordult a kézben. Az elől levő kéz föl s le csúszott a nyélen, ezért nem hajolt meg a test. Aki nem érti az ütést, eltekeri a nyakát!- mondták. Az ütéskor a csépfa keresztbe esett le a gazra, (a gabonát általában csak gaznak mondták). A csépfa a lapján feküdt és így teljes hosszában érte az ütés a kévék fejeit. A kévéket verés közben át kellett lépni, ez néha zavart. Ahol értették a verést, ott munka közben beszélgettek. Akadt, aki amikor a verés közben beszélt, eltévesztette. Az ütemet tartani kellett. Verés közben a verők közé be is szoktak állni. Én beleütök, csak üssetek! Nem akartok belejönni?Most már bennvagyunktY&gyis a beálláskor kissé megzavarodott a ritmus, de hamarosan benne voltak az ütemben. Állandóan vigyáztak, hogy ki ne menjenek a taktusból. Ha nem jól ütöttek, akkor a munka fárasztóbb volt. Különösen ott vigyáztak, ahol a beágyazáskor a kévéket ritkán rakták, s ezért haladás közben nagyokat kellett lépni. Az első veréskor csak a kévék egymásra fektetett fejeit verték, vagyis a szemben lévő két kéve fejét. 324