Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 6-7. (Szekszárd, 1977)
Szilágyi Miklós: A szárított hal (Halkonzerválási módok a magyar halászok gyakorlatában)
dőknek (akik Budapestre, Újvidékre, Vukovárra is szállítottak). Voltak azonban évek, „mikor töméntelen sok a fehérhal, melyet csak úgy értékesíthetnek, ha a halszárítóknak adják el". 114 / a A halszárítás tehát ezen a vidéken is nagy hagyományúnak tűnik, s a XIX. század végén itt is ugyanaz az értékesítési konjunktúra hatott, mint az Alsó-Tisza vidékén. Más Duna-menti községekben is találkozhatott azonban Herman hasítótanyákkal, hiszen többen utalnak rá, hogy Budapesten jó piaca volt a szárított halnak. 115 Egy pesti halászbérlő emlékiratában részletesen beszámolt arról, hogy apja 1865—1870 között a Balatonon bérelvén, a nagy mennyiségű „fehér halat" csak úgy értékesíthette, ha az „a hátán felvágva és besózva megszáríttatott és különösen ősszel, a szüretek alkalmával 25 régi fontos csomagokban vidékre szállíttatott; különösen Arad, Temesvár, Pomáz, Kalázra, sőt nagy mennyiség Szerbiába is". 116 Valószínű, hogy ez a balatoni adat független a tiszaiak megjelenésétől. Inkább azt jelentheti, hogy a Pest környékén ugyanúgy ismert szárítási gyakorlat szintén eljutott a Balatonra. A „felvevő piacként" sorolt falvak egy része ugyanis Pest környéki (Pomáz, Kaláz = Budakalász?). 117 Eszerint az itteni szerb lakosság is igényelte a szárított halat, ez pedig a helyi szárítást feltétlenül szükségessé tette. Sólymos Ede a közelmúltban valóban megtalálta annak emlékét, hogy a ráckeveiek az első világháború előtt „üzletszerűen" végezték a halszárítást, s a környékbeli szerb községekben árulták. Tolnai adatközlői szintén tudtak a kereskedelmi célú halkonzerválásról, s arról, hogy 1920-ig Pestre szállítottak. 118 (Az 1900-as években Pesten értékesített mennyiség aligha lehetett számottevő, mert az időhatár nehezen egyeztethető Singhoffer József korábbi közlésével. Szerinte az 1870-es évek végéig volt jellemző árucikke a pesti piacnak a szárított hal, „a mikor már csak fel sem tűnő kis mennyiséggel találkoztunk; évről-évre fogyott úgy, hogy már évek óta nincs... " 119 ) Az elsősorban nem kereskedelmi célú halkonzerválást bemutató közlések közül az Ormánság vidéke, a Drávaszög és a Tolna—Mohács közötti Duna-szakasz falvai lakóinak halszárításáról feljegyzettek a legbeszédesebbek. A Balaton környéki halászok saját szükségletet kielégítő gardafüstölésére egyetlen olyan irodalmi adatot talált Lukács Károly, melyet a tiszai hatástól függetlennek tekinthetett. A konzerválási mód részletesebb adatolását viszont már ő sem végezhette el. 120 Gunda Béla — az Ormánságról szólva — a maguk elfogyasztotta szárított hal mennyiséget igen számottevőnek tartja: „Még a múlt század végén is állandó volt a füstölt és szárított hal az ormánságiak asztalán". A konzerválás módjáról a következőket rögzítette: „A legkülönbözőbb halakat kettévágták, kibelezték, s a füstön konzerválták. Zsinegre, vékony ágakra fűzve öt-hat sor hal füstölődött a konyhában. A füstölt halat kivájt fatörzsből készített bodonokban szellős helyen tartották. A kettévágott halat nádiészán is szárították, ugyanúgy, mint a drávaszögi falvakban". Arról is értesít viszont Gunda Béla, hogy „az ormánsági szárított halat a Papuk hegység horvát falvaiba hordták az asszonyok. . . Árujukat fejen, széles kosarakban vitték". 121 Más ormánsági közlésekből tudjuk, 114 /a Várady Ferenc (szerk.), 1896. 570. — Lektorom, Sólymos Ede hívta fel a figyelmemet egy irodalmi adatra, miszerint a béllyei uradalomban a XIX. század közepén erdei kunyhókban is füstölték a halat. (Heckel: Magyarország édesvízi halainak rendszeres átnézete. Klny. Pest, 1863.) 113 Jókai Mór, 1891. 52. ; Singhoffer Józseí—Peijcsik Imre, 1892. 16. 116 Singhoffer Józseí—Peijcsik Imre, 1892. 16. 117 A Budapest környéki délszlávokról fontos adatokat közöl : Deisinger Margit, 1972. 118 Sólymos Ede, 1965. 119 Singhoffer Józseí—Peijcsik Imre, 1892. 16. wo Lukács Károly, 1951. 85. — L. még Vajkai Aurél, 1964. 131 Gunda Béla, 1956. 36. 153
