Takács Péter (szerk.): A jobbágylét dokumentumai az úrbérrendezés kori Szatmár vármegye Nyíri járásából - A nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 66. (Nyíregyháza, 2010)
A jobbágylét dokumentumai az úrbérrendezés kori Szatmár vármegye Nyíri járásából
Azt is tapasztalnia kell, hogy a Mária Terézia által megparancsolt úrbérrendezés Bécstől Szatmár megyényi távolságra semmit nem javított - inkább rontott - a jobbágyok helyzetén, és sokasította szolgálataikat. Elvben ugyan sok és kiszámíthatatlan volt a robot, de haszna már a 18. században is vajmi kevés. Finomabb munkát - például szőlőművelést, aratást, szénakaszálást - nem is végeztettek robotban, legfeljebb szakmánybán a földesurak. Szőlőt pénzes napszámosok kapáltak. Aratni, csépelni is inkább a termés és elcsépelt mag tizedéért arattattak és csépelteitek a gazdatisztek, mint robotban. A robot talán leghasznosabb része - ha teljesítménye minimális volt is - a szántás, a learatott élet, illetve feltakart széna kazalba, csűrbe hordása volt. Ezeket többnyire robotban végeztették a földesurak, mert a szekeres napszám drága lett volna, s e szezonális munkákra nem is kaptak volna elég szekeret a szükség idején. Az örökös jobbágyok Meg kell jegyeznünk, hogy a fentebb elsorolt szolgáltatássok zömét és mértékét valójában csak örökös jobbágyoktól követelhették. A szabad menetelűek szóbeli alkú, vagy Írott contractus szerint alakították viszonyukat a földesúrhoz. Vállalt kötelezettségüket többnyire pénzben, taksában rótták le. A kialkudott pénzösszeg mellett némi robotot vállaltak, s legfeljebb a megtermelt gabonafélék kilencedét adták a földesúmak. Kötelező ajándékot, fonást, zsákot, bárány-, sertés- és méhtizedet a legrtikább esetben szolgáltak. Az Erdély és Magyarország határán lévő Szatmár vármegyében a kettős királyválasztástól a Rákóczi-féle kuruc szabadságharcig terjedő, minduntalan káoszba torkolló bizonytalanság, az 1717-es tatár betörés és az 1739-1742 közötti pestisjárvány, más anomáliákkal együtt annyira fellazították az örökös jobbágyi kötelékeket, hogy az úrbérrendezéskor minimális volt azok száma, akik önmaguk vagy őseik vállalásából már 32 éve ugyanazon a telken ültek. Szatmár vármegyében - az úrbérrendezéssel kapcsolatos források tanúsága szerint - a jobbágy és zsellér státuszt a hivatalnokok és a lakosok is keverték az örökös és szabad menetelő státusszal, ami Erdélyből hatolt idáig. A zsellér fogalmat egy-egy településen nemcsak az ekét nem tartó, tehát szántás-vetéssel nem foglalkozó, többnyire egynyolcadnál kisebb méretű telkihányadot usuáló falulakó státuszának a megnevezésére használták, hanem a szabad menetelő jobbágyokra is értették. A két státusz — szabad menetelű és örökös falulakó: jobbágy, illetve zsellér - a rendi kiszolgáltatottság, illetve alávetettség minősítését is magában hordozta, bár nem feltétlenül jelentett vagyoni tagozódást. A szabad menetelő jobbágyok, Erdélyben zsellérek, a forrásokból kiolvasható adatok szerint lazább felelősséggel bírók, kisebb telkeket művelő, rendezetlenebb helyzetben leledző falulakók voltak. Lakóhelyük és földesuruk gyakoribb váltogatása miatt környezetüket, lakóportájukat és házukat kevésbé érezték a magukénak, ezért nem is gondozták. Szilágyi Ferenc24 szerint ahol „uralkodó szokás és az úrbéreseknek megrögzött bal óhajtása a telekből telekbe költözködés, ” ott „szegény az úrbéres, s hasonló a falu egy sivataghoz, melyet néhány roskadó kunyhó fed. ” Ilyen településeken „igyekezet semmi, a telek körül semmi 24 A későbbi neves történész, Szilágyi Sándor apja. 30
