Bene-Szabó: A magyar királyi honvéd huszár tisztikar 1938-45. (Jósa András Múzeum Kiadványai 52. Nyíregyháza, 2003)

A MAGYAR KIRÁLYI HONVÉDSÉG LOVASSÁGA ÉS TISZTIKARA

1945. január 10.-től az 1. huszárhadosztály újból hadműveled feladatokat kapott. Előbb a Vértes nyugati részén foglalt el védőállást, majd a Székesfehérvár és a Balaton között végrehajtott sikeres német támadással egy időben, néhány eredményes ellencsapása folytán - a Körtvélyes-, illetve Kőhányáspuszta, majd a Kotló-hegy birtokbavételével - egy ideig ellenőrzése alá került a Vértes keleti része is. A szovjet hadsereg 1945. március 18.-iki nagyarányú támadó hadművelete során a huszárhadosztály megmaradt állománya a Kisalföld felé vonult vissza, s március végén lépték át Ausztria felé a határt. A 7200 főre apadt huszárhadosztály 1945. május 5-én Linz környékén esett amerikai fogságba. A kegyeden és embertelen szovjet hadifogságtól az amerikai hadsereg nemes gesztusa mentette meg a huszárhadosztályt, azzal, hogy még az utolsó pillanatban engedélyezték számára az Enns folyó hídján való átkelést az amerikai zónába. A hadosztály méltán legendás fegyelmét az utolsó pillanatig megtartotta, s amikor a fogságból 1945. szeptemberben hazatértek, Soltész Emil százados visszaemlékezése szerint: „...az itthoniak nagy csodálkozására Győrben még úgy rakodott ki parancsnokai intézkedései szerint, alosztálykötelékbe rendezve, mintha nem hadifogságból, hanem kihelyezési gyakorlatról tért volna haza." A II. világháborúban a huszárság végleg letette a fegyvert. Ahogyan Splényi Géza írta, nem az ellenségei, hanem a technika előtt. Utolsó háborújánakjellege számos, nem is mindig a fegyvernemének megfelelő feladatot követelt tőle. A magyar huszárok a repülők és harckocsik korában is az elődöktől örökölt huszárszellemmel és virtussal még olyan haditetteket vittek véghez, melyek mind a fegyvertárs, mind pedig az ellenfél megbecsülését, csodálatát váltották ki, s melyekre egyedül csak ők voltak képesek.