Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

És én, ezekben a kritikus órákban alig tudom húzni a lábam, amikor megérkezem a tüzelőállásba, ágyba fekszem. De beteg a többi tiszt is, maga Jóny Viktor is - csak egy lehet a kérdés, hogy ki jobban. Két napig fekszem, közben tombol a harc, lőnek minket, a falut is és mi is visszalövünk. Érzem a szívem is. Azt hiszem, érthető. Eltekintve a rövid szabadságtól, egy év óta vagyok az első vonalban anélkül, hogy egy pillanatra leváltottak volna. Katonaorvos vizsgál meg. Torz vigyorral közli, hogy semmi bajom, szolgálatképes vagyok. Érthető, már kapom is a parancsot: újabb felderítő járőrt kell vezetnem. De erre a bevetésre már nem kerül sor. Március 13-án, kedden parancs érkezik az osztályparancsnoktól: Bernáth hadnagy azonnal induljon útnak Győrszabadhegyre. Ütegparancsnoki tanfolyamon vesz részt. Az első gondolatom: megmenekültem! A második: most hagyom itt a bajtársaimat, amikor a legnagyobb veszélyben vannak! Itt hagyhatom-e őket ezekben az órákban? Távozásom után lehet-e pillanatnyi nyugtom, amikor nem tudom, mi lett velük? Tisztességes-e most a távozásom? Mennyi közös harc, veszedelem Jóny Viktorral, Pócsi Lászlóval, hány kedves percet töltöttem Hagymássy Józseffel és feleségével, a fiatal és meggondolatlan, de bátor Pálházay Lacival. Hogy búcsúzzam el a tisztiszolgámtól, a felderítő járőr tagjaitól, a kezelőktől, Illés Lajostól. Nem sok idő maradt a búcsúzásra, az osztálytörzs meghatározta a vonatot is, amivel indulnom kell Besztercebányáról. Az estét még a besztercebányai szállodában töltöttem - reggel már robogott velem a vonat Zsolna irányába. Úgy éreztem magam, mint a levegőhöz jutott fuldokló, aki újabb lehetőséget kapott az életre, vagy időhaladékot a halálra, a halált megelőző szenvedésre. Útközben ért a hadosztály-parancsnokságról kiszivárgó hír, parancsban jelent meg, miszerint megkaptam a Signum Laudist a kardokkal.