Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Át a hegyeken, erdőkön a Bodrog völgyéből a Hernád völgyébe. A ló ösztöne menti meg a járőrt. Őseim földjén Kíváncsiak voltunk, hogy jutunk ki ebből az újabb kátyúból. Az utolsó pillanatokban érkezett parancs szerint át kell vágni magunkat a hegyeken, erdőkön, amelyekben már ott lehet a délről feltörő szovjet gyalogság. Az esti szürkületben indultunk útnak. Sárospataktól nyugatra a hegység lábánál haladtunk dél felé. Egy idő után meg kellett közelítenünk a Bodrog folyót, amelynek másik oldala már a szovjet csapatok kezében volt. Egy ideig párhuzamosan haladtunk a Bodrog folyóval. A túloldalon, egy-két útszakaszon 100-150 m távolságra már az oroszok tartózkodnak, a túlsó partról puskával gépfegyverrel leszedhetik a lóról, lövegről az egész üteget. Bármely pillanatban oldalba támadhatnak. Nemcsak a folyón keresztül. Az orosz gyalogság már ott lehet a hegyeken is. Jobbra, balra forgatjuk a fejünket parancs nélkül is, halálos csendben vagyunk, vigyázunk magunkra, senki sem kíván hősi halottként elesni, vagy hadifogságba kerülni. Útközben a folyókon, patakokon átvezető hidakon ott a felírás: épült Bernáth István alispánsága alatt 1929-ben. Igen, rokon. Igen, részben a Bernáthok földjén járunk, amelyen ezek a kis hidak a levegőbe repülnek, hogy az ellenség előretörését akadályozzák. Természetesen csak percekre. Halálos csendben haladunk át Tolcsván. Tolcsván túl nekivágunk a Zemplénihegységnek. Nem tudjuk, hogy hol, merre, milyen messze a szovjet erő. A fényjelző lövedékek minden irányból jelzik a veszélyt. Körülöttünk mindenütt puskalövések hallatszanak, géppisztolyok kattognak, gépfegyverek kelepelnek. Időnként becsapódó ágyúlövedékek világítják meg a sötét erdőt, s teszik kísértetiessé karavánunkat. Sietnünk kellene és sokszor még lépésben sem haladunk. A hegynek fel meg-megállunk, kémleljük az erdőt, a hegységet, - mennyi veszélyt rejt magában! Bármelyik pillanatban előtörhet a szovjet gyalogság. Hányszor fordult már elő, hogy a széltől rázott bokrok valóban megelevenedtek. Amikor a szerszám szíjazata alatt habzó lovakat látom, egy gyermekkori emlékem jut eszembe. Szénnel megrakott társzekér Nyíregyháza egyik utcáján egy buckán elakadt és két, pompásan karbantartott ló sem tudta megindítani a járművet. A kocsis addig ütötte-verte a lovakat, amíg azok, több hosszúra nyúlt kísérlet után végre kimozdítják holtpontjából a járművet. Akkor sík terepen, pihent lovak torpantak meg és egyetlen akadályt kellett leküzdeniük. Most hegynek fel haladunk, gödrök, hepehupák százai képeznek újabb és újabb akadályt, a lovak pedig jóformán végkimerülésben húzzák a nehéz lövegeket, a rengeteg lőszert. Különösen ilyenkor gondolkoztam el azon, hogy milyen páratlan jószág a ló. Csodálatos elszántsággal feszíti meg újra és újra a hámot, nyúlik el hangtalanul ez erőkifejtésben, miközben kidüllednek az erei, félelmetes játékban táncolnak az izmai, csak a szemei fejeznek ki kétségbeesést: ember, miért kívánsz lehetetlent? Közben ez is, az is kifordul, térdre roskad és egész testében remeg, amikor talpra állítják: tudja kezdődik elölről.