Katona Béla: Szabolcs-Szatmár-Bereg irodalmi topográfiája 2. Ajaktól Zsurkig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 41. Nyíregyháza, 1996)

Vakációtájt, évről-évre, már régóta, s szinte mint biztos szabály, jött a meghívás Mihály bácsihoz Tiszabecsre. Ez a sáros-poros nagy falu s a városi Debrecen volt hosszú esztendőkig életem kettős kerete. (Tücsökzene: 111.) Otthon nem literátus környezet vette körül Szabó Lőrincet, így érthető, hogy a művelt nagybácsi, aki maga is irogatott, óriási hatással volt rá. Tőle hallott először az irodalomról, s az ő bűvkörében kedvelte meg az olvasást is. Hogy egész emberi és költői fejlődése szempontjából mit jelentett számára Tiszabecs, azt ő maga fogalmazta meg legtömörebben a Tücsökzene egyik leglíraibb darabjában: Szatmar, Tiszabecs, rekkenő nyarak, húsomba ittam parazsatokat, húsomba és csontomba fényetek, tigrisrőt napot, szeszlángkék eget, vad deleket, mikor szinte kigyúl az árnyék is és menekül, lapul, meggy, málna vérét, felforrt temetőt, szikra lepkét, villám szitakötőt, nagy búzatáblák öntvény aranyát, tátott szájjal lihegő éjszakát, s ami csak szép volt, valóság s csoda, egész falvak, megyék káprázata, s ami csak jó, mindazt, amit idehoz valahonnan ez a tücsökzene, mind, ami fény van bennem és öröm, mind nektek köszönhetem, köszönöm, vakációim, rekkenő nyarak, s Mihály bátyám,... ki vagy a föld alatt. (Tücsökzene: 115.) 1918-ban a nagybácsi is végleg elkerült Tiszabecsről, így érthető, hogy Szabó Lőrinc soha többé nem járt az ifjúkori nyaralások színterén. A falu láthatólag nem is tudott róla, hogy az egykor ott vakációzó diákból később híres költő lett. Csak évtizedekkel a Tücsökzene megjelenése és jóval a költő halála után szereztek tudomást egy tanulmány nyomán községük irodalmi nevezetességéről. Ettől kezdve azonban nagyon buzgón ápolták a Szabó Lőrinc-hagyományokat. Már 1972-ben emléktáblát avattak tiszteletére. A régi paplak akkor már nem állt,