A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 2. - 1959 (Nyíregyháza, 1961)

Nagy Gyula: A vámosoroszi szárazmalom

Kása kapuig, Haluska határig, Szalonna Szatmárig. Azt tartják, hogy aki kását eszik, annak az ereje csak a kapuig tart. Aki haluskát (galuskát) eszik, annak a határig (a szántóföldekig) elegendő az ereje. De aki szalonnát fogyaszt, annak az ereje Szatmárig tart. A kásához még babonás hiedelmek is fűződnek. Az elsőcsirkének, illetve a kiscsirkének 3 napig kását adnak, hogy jó tojó legyen. — Az ondót az asszonyok — homok helyett — a ház (szoba) földje mázolására hintették. „Erős volt tőlle a főd" — mondták. Nehezen kopott fel. 5. AZ OLAJÜTÉS Az olajütés szezonja ősztől tavaszig tartott. A napraforgó szedése után, szeptember utolján kezdték az olajütést. A vetés után, mintha elvágták volna, úgy megszűnt. Tavasszal kidobolták, hogy meddig ütik az olajat. Eleinte csak kis csomókban hozták a forgót. A környékbeliek 8—10-es csoportokba verődve, kocsival hozták az üttetni valót. A napos, vagy a molnár az érkezési sorrendben felírta az üttetőket. A forgót a hántolóba, a fal mellé rakták. A molnár a soron következő forgójából a bádogcsanakkal kivette a vámot. Minden vékából egy csanakkal vett. A garatba öntött magot a hajalóhő meghajolta. A padkő élesre vágott volt. A forgókövet időnként lyukacsosra vágták. Hajaláskor a kőpadot a molnárnak nem lehetett otthagynia. Ahogyan a lovak mentek, úgy kellett a követ és a darásládát szabályozni. Ha a lovak nagyon megindultak, akkor a ládát utána kellett állítani. Ilyenkor többet engedett a kő alá. Ha száraz volt a mag, akkor is többet kellett adni a kőnek. Rendszerint az először felöntött és meghajalt belet nem hagyták jóvá. Kétszer-háromszor is felöntötték. A ládába hullott magot a kihúzott suberdeszkával az alatta levő vékába kaparták. Azután ismét felöntötték. Addig öntötték fel, míg a mag héj nélkül nem maradt. Akkor végeztek jó munkát, ha egy liter magból csak 25—30 szem nem hántolódott meg. A hántolás szaporátlan munka volt. Amikor a hajalással készen voltak, a meghajalt belet zsákba szedték. Mikor 7—8 tere (7—8 vékányi) forgóbél már összegyűlt, bekapcsolták a hengert. A hengerre is a forgó tulajdonosa öntötte fel a meghajalt belet. Kétszer engedték a hengeren keresztül. A molnár időnként megtapogatta az összepréselt belet. Ha száraznak találta, akkor a garatban egy kis vízzel megparáholta (megpermetezte). Amikor a henger alattikihúzóládábanmegszaporodott a bél, akkor egy kis szénvonóval a vékába kaparták. Azután zsákba öntötték. A zúzás szaporább, de nehezebb volt, mint a hántolás. Ha a hántolókő és a henger is ment, akkor két lónak nehéz volt. Sokszor négy lovat fogtak be. Az üttetők segítettek egymásnak. Az összezúzott belet bevitték a présházba, és a gyúróládába öntötték. Egyszerre hárman gyúrhattak. Csak azt a belet gyúrták meg, amelyik megkívánta a locsolást. Ha a bél nyers volt, akkor is beleöntötték a ládába, de nem gyúrták meg. A száraz belet a peckások megparáholták, kézzel megharmatolták. A tulajdonos pedig két kezével összemancsálgatta, két tenyere között összegyúrta, összedolgozta. Gyúrás közben többször a bél alá nyúlt ós felka143