Király István Szabolcs: A magyar mezőgazdaság gépesítésének múltja a kezdetektől 1989-ig (Kaposvár, 2013)
2. A gépállomás - 2.2. A gépállomások teljesítménye, munkája
Király István Szabolcs ságok aratásban való gépesítési színvonala már ekkor meghaladta a 30%-ot, saját gabonaterületét illetően, a termelőszövetkezeteké nem érte el a 3%-ot. Az első magyar kombájnok gyártására - AC-400 - 1950-ben az EMAG-ban került sor, öt db-ot még ez év nyarán tett próbára az MGI a Bábolnai és a Mezőhegyesi Állami Gazdaságban.39 1960-ig ezek a típusok voltak a meghatározók, 1958-ban számuk már meghaladta a kettőezret. Jelentős változás - a teljes kollektivizálással és így a tsz-ek területének növelésével összefüggésben - 1960-tól a szovjet SZK-3-as, majd az SZK-4-es kombájnok importálásával következett be. Ennek köszönhető, hogy a gépállomások gépi kapacitása amelyet teljes egészében a termelőszövetkezetek kötöttek le - az 1960. évi 365 ezer hektárról 1965-re 869 ezerre emelkedett. Ennél is jelentősebb volt a termelőszövetkezetek saját teljesítményének növekedése, mert ebben az időszakban, 42 ezerről 407 ezer hektárra nőtt (Vö.: 7. melléklet). A gépállomások 1965. évi teljesítményének elemzése azt mutatja, hogy ezek a szervezetek a több mint ezer aratógép kapacitását egyáltalán nem, vagy csak jelentéktelen mértékben használták ki, a 869 ezer hektárt az arató-cséplő gépekkel is teljesíteni tudták. Ugyanakkor a termelőszövetkezetek saját gépi munkateljesítményük (407 ezer hektár) mintegy felét még a kévekötő aratógépeikkel teljesítették. Itt is arra törekedtek - mint azt a talajmunkáknál is láttuk-, hogy a költségek csökkentése érdekében minél kevesebb gépállomási munkát vegyenek igénybe. Ugyanakkor az elemzés arra is rámutat, hogy mintegy 200 ezer hektár területet emberi erővel kellett betakarítani. A gépállomások termelőszövetkezeteket segítő gépi tevékenysége 1967-ben szűnt meg, de utószervezetei a gépjavító állomások még mintegy 80 ezer hektár gabona betakarítására képes kombájnt (536 db) örököltek, amelyet a tsz-ek igénybe is vettek 1968-ban. Amíg az aratócséplőgépek egyedül nem voltak képesek a kalászos gabonák teljes betakarítására, tehát amíg szükség volt a kévekötő aratógépekre és a kézi aratásra, addig a cséplőgépeket nem nélkülözhették. Ezek a gépállomások törzsgépei voltak, amelyeket - úgy, mint a traktort és traktorekét - alapításukkor kaptak. Számuk az 50-es években mintegy háromszorosára emelkedett, többségük ún. beutalt, azaz a magántulajdonosoktól elvett gép volt. Ezek, általában az EMAG gyártmányú ES-42-es típusú gépek (1070 mm dobszélességgel) 1,6-1,8 tonna kalászos gabona cséplésére voltak alkalmasak óránként. Bár átlagos teljesítményszükségletük 8-10 kW volt, a változó terhelés megkövetelte a 9,5-13 kW-os (13-18 Le) belsőégésű motort (stabilmotor, vagy traktor), illetve villanymotort. Az EMAG cséplőgépek általában nem a rossz minőségük, hanem elhasználódásuk miatt álltak le, mert nem volt ritka a 20-30 éves gép sem. A háborút követő években az 50-es évek első felében még néhány gőzgéppel is csépeltek. A villanymotorok széleskörű alkalmazását a villamoshálózat részleges hiánya, vagy alacsony terhelhetősége akadályozta 1963-ig. Ennek is tudhatjuk, hogy a mezőgazdaság energiafogyasztása 1965-ben a népgazdasági fogyasztásnak csupán 2,3%-a volt. Az üzemben lévő cséplőgépek többségét az 1950-es években a Hofherr- gyártmányú traktorokkal hajtották meg. Míg a gépállomások aratási kapacitásukat a termelőszövetkezeteknek biztosították, a cséplőgépek többsége az egyéni gazdaságok gabonáját csépelte. A cséplési teljesítmények fokozott figyelemmel kísérése és szigorú ellenőrzése különösen ezt a gazdálkodói kört érintette, amely összefüggött a kötelező terménybeszolgáltatással. Az állami begyűjtés rendszerét 1956 őszén szüntették meg. A gépállomások 1949-től 1967-ig csépeltek a termelőszövetkezeteknek, az egyéni gazdáknak csak 1950 és 1960 közötti években. A cséplőgépek napi átlagos teljesítménye nem haladta meg a 12-15 tonnát. Az ötvenes évek első éveire jellemző intenzív csépléssel (az ún. Bredjuk-féle szovjet mód140
