Cs. Hegedűs Erika: Gerő Kázmér emlékkiállítás, 1990

„Érni" kellett a témának. Ezeken a képeken is elkerüli az anzixos beállásokat. Igazán az képes megélni e festmények élményét, aki járt a helyszínen. Hiszen a velencei San Giorgio Maggiore jellegzetes sziluettjét két hajó közé rejti, Dubrovnikből, az ősi Raguzából fontosabb a számára a Gravoza felé vezető úton lévő kis kápolna, mint a mindenki által jólismert, a kikötőt védő bástyafalak, Korcsula szigetére hajózva pedig inkább visszafelé néz, az Orebity-i mólóra. Dubrovnik-Raguza megfestése olyan különlegesen hangulatosra, jellegzetesre és élménytelire sikerült, hogy Jókai Mór leírását juttatja a néző eszébe „A három márvány fej" с regényének a hajdani Raguzárói szóló fejezetéből: „Raguza ősidőktől fogva menedéke volt mindenkinek, akit a világ hatalmasai üldöztek; s akit egyszer oltalmába fogadott, azt meg is tudta erőhatalommal védeni. Ellenség soha se szárazon, se tengeren be nem tudott törni a bástya falain. Azok hatalmas bástyák voltak; amint a város népessége szaporodott, új meg új gyűrűvel vették azt körül, párkányos tornyaik uralták a körülfekvő vidéket, s azon a nagy, gömbölyű bástyán, ott, Gravoza felé, mely egészen a tengerbe nyúlik, emelkedett fel az óriási világítótorony, öntött rézoszlopával, legfelül az aranyozott földteke." „...a városnak két kapuja volt, az egyik a tenger felé nyíló, mely egyúttal a Montenegróba vivő útra is szolgált, a másik a Gravozából vezető út bejárata. Mind a kettő fölött széles, tömör bástyatorony emelkedett, messze kirúgó kő-mellvéddel, melynek gránittartó párnái óriás főkben végződtek, minden fejnek valami emberi indulat rémkifejezése volt adva: irigység, rémület, bosszú, káröröm, csúfolódás, kegyetlenség. De azért ezen kapukon túl is tartott Raguza. Arra Gravoza felé a meredek sziklákból kivágott területen épültek sorba a raguzai polgárok mulatóvillái, amiknek kertjéhez a termőföldet a távoli szigetekről hordták dereglyével. A narancsfa igazán „aranyalmát", a gránátfa igazán „gránátalmát" termett, annyiba került az elültetőjének. A tengeri kapun túl pedig az egész montenegrói út mentében egymásra halmozva következtek az idegeneket elfogadó házak, amelyekben a világ minden részéről ide sereglő kalmárok szállást találhattak." Gerő Kázmér életműve következtésen épített, kacskaringoktól mentes, a nyitott, fogékony néző számára maradandó élmény. Élete utolsó évtizedében készült képei kiforrottt, erőteljes művészegyéniségről tanúskodnak, akit minden bizonnyal szűkebb hazáján túl is, az egyetemes magyar művészet számára is föl fognak fedezni - sajnos, már csak az életmű végleges lezáródása után. Pogány Gábor