Horváth János: Rippl-Rónai állandó kiállítás Kaposvár, 1978

konság, ismerősök szokásait, életét figyeltem meg. Kisvárosi alakok, típusok érdekelték" - írja visszaemlékezéseiben. Festményein nagy szerepet kapott a kedves öreg, nagy orrú Piacsek bácsi, egy-egy intim hangulatú szoba foteljében üldögélve babák között, vagy a festő édesapjával borozgatás közben. Képei formailag is változtak, a kontúr kezdi elveszíteni hangsúlyos szerepét, a színek lesznek úrrá festményein: a Karácsony; Piacsek bácsi babáikkal; Szomorúság; Amikor az ember visszaemlékezéseiből él stb. Már Münchenben és Neully-ben is készített pasztell képeket, itthon még többet: Kaposi korcsolyázók; Kövezik a Kaposi főutcát. A pasztell hamvas frisseségét mesterien használta ki, sajnos a pasztell természeténél fogva lassan elveszti hamvasságát, s így e művei pusztuilásnak vannak kitéve. 1902-ben Budapesten a Merkur Palotában több mint 300 művével mutatkozik be. 1906-ban Kaposvárott, majd ezt az anyagot kibővítve a Könyves Kálmán Szalonban rendezett kiállítást. Az utóbbin már döntő sikert aratott, szinte valamennyi képét megvették. 1908-ben megvásárolta a Kaposvár melletti Róma dombon az ún. Róma-villát. Itt festői modora is megváltozott. Új technikával kezdett dolgozni, ő maga ezt „kukoricás" korszaknak nevezi, amely a pointilizmusra emlékeztet, csak itt a színek nem pontokra korlátozódnak, hanem széles ecsetnyomokra. Színei egyre mélyebben tüzesednek: Apám és Piacsek bácsi vörösbor mellett; Park aktokkal. 1910-ben felesége elhalt testvérének kislányát, Anellát örökbe fogadja, ettől kezdve Anella is megjelenik festményein, pH.: Lazarine és Anella című képén. 1914-ben a háború kitörésekor Franciaországban tartózkodott, ahol internálták. Innen Svájcon keresztül tért haza. A „kukoricás" képek később fáradtabbak lesznek. Utolsó olaj képét 1919-ben festi meg, modelljéről, Bányai Zorkáról, Zorka fekete ruhában címmel. Utolsó korszaka az Ernst Múzeumhoz kapcsolódott. Nagyméretű színes üvegablakot is készített korábban (1912-ben) a múzeum számára. E korszakából legjelentősebb művei: Okulás néni, néhány portré: Móricz Zsigmond; Babits Mihály; Osváth Ernő; Szabó Lőrinc; Karinthy Frigyes; de korábbi műveihez viszonyítva ezek már nem annyira jelentősek. 1927-ben betegeskedni kezdett. Balatonfüreden még kezelték, de őszszel már nagy betegen tért haza, s november 25-én a Róma-villában elhunyt. • • • Annak a festőművésznek állít a tisztelet és a reá való emlékezés a Róma-villában most emlékmúzeumot, akinek művészetében olyan nagy szerepe volt a meghitt hangulatú otthonnak. Ezen emlékek között nem lehet a ház szobájában meghatódás nélkül járni. Ugyanakkor a látogató akarva akaratlanul megérzi, hogy itt egy európai rangú és mégis sajátosan magyar művész élt és dolgozott. Festészetének ihletője a kaposvári szülői ház, a somogyi föld, az intim kisvárosi élet és a virágos kiskertek tündöklő színei. Művészi munkássága modern nemzeti festészetünknek ragyogó fejezete. Tehetségével, stílusával a művészeti forradalmak korszakában elsőként kapcsoilta be hazánkat a Párizsban izzó, művészi—szellemi életbe, amely Adyt is lelkesítette. Rippl-Rónai József Párizsból telepedett Somogyba. Kaposvári otthonában hol egyik, hol a másik szoba lett nemcsak műhelye, de modellje is. A bensőséges életű, meleg barna bútorok, az ebédlő régi porcelánjai, a fiókos kredenc, a kékes fehér cserépkályha, mintha csak a reformkorbál maradt volna itt, s ezek mind megtalálhatók festményein. Párizs után, az ún. „fekete korszaka" után itt változott meg képeinek színskálája. Az otthonában fellelhető színes, hímzett, kivarott szöveteik és régi kasmírkendők tarkasága a színek káprázó világát kínálták neki. E viruló színeikből, napi környezetéből születtek szebbnél szebb, bensőséggel festett friss képei. Rendkívüli alkotó egyéniségével, ecsetjével a legegyszerűbb témát is képpé tudta alakítani. Érezzük, hogy az itt festett művek a „genius loci" sugárzó légkörében születtek. Rippl-Rónai József festményei a mélyen érző emberi léleknek színekkel való megnyilatkozása, s e ragyogó színes képek nemcsak szűkebb környezetének, otthonának megragadó kifejezői, hanerr^-festői emberi nagyságának is. Vajon nem a legméltóbb befejezése-e a rövid méltatásnak László Gyula szép metaforája? „Tündöklő szivárvány szívódott fel az ég kékjébe, amikor meghalt." Kisdéginé Kirimi Irén dr. ülj csak lel, mordult rám, és máris új papírt feszített deszkájára. Túl a Róma-vi'llán, Kaposvár felett, o:ly gyöngyédség bolyhozta az eget, mint a kabátom kékes hamva. „Ulj csak lel", mondta megint, „most sikerül félóra alatt, vagy soha sehogy!" S már fogta a krétáit. Hónyomok integettek, sárguló, laza fény, a barázdákból s a karók hegyén, arrébb meg, barnán friss-zöld erezet, vetés vonalazta a földeket. Néztem a tájat s a Mestert (ahogy engemet ők): tavaszi áramok keverték köröttünk a színeket. s mikor az arckép kikerekedett: „Jó ment?", dörmögte ő, s gyors ujjai szignálták a pasztelt: Rippl-Rónai. (Részlet Szabó Lőrincz: Tücsökzene с versciklusából.)