Ábrahám Levente: A Látrányi Puszta Természetvédelmi Terület élővilága - Natura Somogyiensis 5. (Kaposvár, 2003)

Szinetár Csaba és Keresztes Balázs: A Látrányi Puszta Természetvédelmi Terület pókfaunisztikai (Araneae) vizsgálatának eredményei - The results of the investigation of the spider fauna (Araneae) of the Látrányi Puszta Nature Conservation Area

SZINETÁR Cs. És KERESZTES В.: PÓKOK (ARANEA) 73 A vizsgált élőhelyek értékelése pókfaunájuk alapján Homoki gyepek A homoki sztyepprétek talajlakó pókfaunája a gyepek viszonylag erőteljes bolygatottsága ellenére faunisztikai szempontból kifejezetten értékes. A fauna egyértelmű és szoros kapcsolatot mutat a Dráva-melléki (Darány, Tóthújfalú, Bélavár), valamint a BelsőSomogyban (Nagybajom) korábban vizsgált homoki élőhelyekkel. A viszonylag kis egyedszámokat produkáló csapdázások során előkerültek a homoki gyepek legtipikusabb karakterfajai. Ezek egy részénél feltételezhető, hogy a Dunántúlon ez a térség a legészakibb előfordulási területe e fajoknak. Ez utóbbi egyértelmű igazolását csak a Kisalföld ez idáig kutatatlan homoki gyepeinek feltárása után lehet egyértelműen kijelenteni. A tipikus homoki fajok mellett említést érdemel a tipikusan melegigényes, dél-európai faunaelemnek tekinthető piros ugrópók jelenléte (Phylaeus chrysops) is. E faj a DunaTisza közének homokpusztáin át a Mezőföld, a Dunántúli Középhegység déli kitettségű élőhelyein, sőt sajátos módon a Nyugat-Dunántúlon, a Vendvidék vöröscsenkeszes gyepeiben is jellemző (SZINETÁR 1995). A homoki gyepek legtipikusabb kísérő fajai: Uloborus walckenaerius (Latreille, 1806); Pardosa bifasciata (CL. Koch, 1834); Oxyopes lineatus Latreille, 1806; Berlandina cinerea (Menge, 1872); Xysticus ninnii Thorell, 1872; Pellenes nigrociliatus (Simon, 1875); Sitticus distinguendus (Simon, 1868). Láprétek és magasásosok A védett terület legjobb természetességi állapotú, kiemelkedő élő természeti értékekkel rendelkező élőhelyei. Hygro- és fotofil talajlakó pókfajok erős populációi élnek ezekben a gyepekben. Számos, láprétekre jellemző talajlakó pókfaj közül különös értéket képvisel a faunára új Pirata insularis magas abundanciájú jelenléte. Rajta kívül említést érdemel a hazánkból a közelmúltban leírt Pardosa maisa előkerülése is. Ez utóbbi fajnak mostanra a Dunántúlról már hat lelőhelye ismert. Égeresek, valamint ligeterdő fragmentumok Annak ellenére, hogy az égeresek nagyon kis kiterjedésben reprezentáltak a területen, mégis fontos élőhelyi szerepet töltenek be jól záródó lombkoronaszintjükkel, valamint humuszban gazdag és vízzel jól átitatott talajuk révén. A nagy nedvesség igényű, tipikus láperdei fajok menedékeinek tekinthetők e kis égeres fragmentumok. Figyelmet érdemel az Arctosa lutetiana előfordulása. Az erdők kis kiterjedésével magyarázható, hogy a szomszédos élőhelyek fajai is jelen lehetnek a mintáikban. Ezzel magyarázható a Zelotes aurantiacus egyetlen példányának előkerülése is. Mint termo- és xerofil faj, a homokpusztáról juthatott az égeres csapdájába. A terület nem vizes élőhelyekhez kötődő erdőtársulásai Az egész területhez hasonlóan, ezekre az erdőkre is nagyfokú heterogenitás a jellemző. Területük csekély kiterjedésű a füves élőhelyekhez képest. Nagyobb részüket akácültetvények teszik ki, de mellettük más vegyes fafaj összetételű, többségükben fiatal erdőállományok is vannak. Természetvédelmi értéküket elsősorban, mint erdei habitat jelentik. A hozzájuk kapcsolódó gyűjtések egyik állományban sem tekinthetők kellően reprezentatívnak. A bennük zajló adatgyűjtés elsődlegesen a faunisztikai adatgyűjtést szolgálta. A leggyakoribb talaj lakó fajaiknak a Trochosa terricola és a Zelotes apricorum bizonyultak. A védett szurkos torzpók (Atypus piceus) egyetlen hím példányának előkerülése figyelmet érdemel (tölgyes).