Farkas Péter – Novák László szerk.: Irodalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 19. Szentendre, 198)

Farkas Péter: A szerkesztő Szemere Pál

A szerkesztő A szemléléshez feltétlenül hozzátartozik, hogy vessünk egy pillantást a szerkesztő személyére anélkül, hogy fejest ugranánk irodalomtörténeti értékelésébe. Ehelyett olyan személyiségjegyeket keresünk, melyek az Élet és Literatúra, illetve a Muzárion megjelenése szempontjából lehetnek fontosak. Az anekdota nem szükségképpen a legszerencsésebb eszköz a történeti vizsgálódást folytató kezében, mégis következzék itt egy, mégpedig JÓKAI Mór tollából: „Emlékezzünk e jó patriarchális alakra [ti. Szemere Pálra], ki fülére lehúzott téli sipkával, lábain téli botosokkal, járt az utcán, s otthon megszámlálta szemenkint a kávét, mit reggelijéhez megőrölnek, nehogy egy szemernyivel több koffein jusson teje közé; de ki a költészet világában örök ifjú merészséggel kalandozott mindnyájunk túrós hátú szárnyas paripáján. Ez egyszer megfogott bennünket az utcán, s azt kérdé Petőfitől: »Hány esztendős ön?« — »Huszonkető« • »Hát ön?« kérdé tőlem. »Én is huszonkettő.« — »No én meg hatvankettő vagyok, hát legyünk per tu pajtások.« S azontúl mindig velünk tartott. A forradalom után írt egy hosszabb verses szatírát az akkori állapotokról. Dithiramb Argyrus cím alatt. Mikor azt felolvasá Kazinczy Gábornak, azt kérdezte tőle: »No értetted-e?« Kazinczy baráti kegyelettel viszonzá: »Értettem!« Mire Szemere Pál haragosan becsapta kéziratát: »Hazudsz: nem értetted! hisz én magam sem értem egészen.«"

17 Nem fáradozunk e valószínűleg vándor anekdota elő- és utóéletének kiderítésével, hiszen csak azt tartjuk fontosnak, hogy Szemere Pálról is nagyon hihetően el lehetett mondani. Ez az elénk rajzolódó Szemere Pál egyszerre kicsinyes és nagyvonalú (Jókaival és Petőfivel!), s egyszerre realista (felméri a barátság értékét és értelmét) és romantikus (nem a megértés, a racionalitás a fontos, hanem a mű és a vonzódás). Miként FÁY András itt következő rövid jellemzéséből kiderül, ugyanez a Szemere Pál elmés társalgó, biztos ítéletű tanítómester s az embert mérlegelő klasszicista gondolkodó, és mint ilyen, alapvetően különbözik legjobb barátjától, a romantikus filozófus, a tettekre sarkalló Kölcsey Ferenctől. „Szemere Pálunk — írja tehát FÁY —, kit irodalmunk nemtője még életben tart, s tartson sokáig közöttünk! — valamint elménczsége árjaival, még aggott korára is, lelke társalgási köreinknek: úgy alkalmakkor el-elszórt kritikai nyomós észrevételeivel, tanulság az írói tehetségekre nézve. Engemet eleitől fogva a víg kedélyű irodalomra szánt. Az emlékkönyvi bejegyzések, érdekesek akkor, ha egyszersmind jellemzők. Ilyenek némiképpen Kölcseynek és Szemerének, emlékkönyvembe tett bejegyzéseik. Kölcsey e szavakat írá: »Kövesd a korszellemet, vagy vezesd; de elébe magadat ne told.« Szemere ezt: »Sorsában megnyogodt szívnek sok a kevés; de legtöbb is kevés annak, ki többre vágy.«"

18 Ez a legtöbb nemcsak a többre vágyás, hanem a hiúság, az elfogultság miatt is lehet kevés. Ezt az elfogult Szemerét is ismerjük VÖRÖSMARTY Mihály révén. A min rég vajudál, nagy kín közt végre kinyögted, Szíved alatt hordott szófia gyermekedet; Béna

? vak és koldus minden tagjára szegényke; És te örülsz, neked ő szép, deli, mert a tied.

19 Mégis éppen Szemere Pálra nézve igaz, hogy ő volt az elfogulatlanság mintaképe. A késői kutató, FÁBRI Anna szerint „... Szemere, a legkülönösebb irodalmárok egyike korántsem volt mindig olyan érzékeny a kritikára, mint mondjuk az időjárás változásaira. Volt rá eset, hogy maga szorgalmazta műveinek keményebb bírálatát, sőt közölte is azokat lapjában, az Élet és Literatúrában."

20 Egy ember karakterének meghatározásához természetesen édeskevés az, amit az előzőekben leírtunk. Ámde nem is meghatározás, jellemzés volt a célunk, mindössze annak érzékeltetése, hogy meglehetősen meddő kísérlet volna Szemere Pál egyéniségét valami45