Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 16. Szentendre, 1985)

Korkes Zsuzsanna: Népi gyógyítás a Tápió mentén

vagy tallósebre is rakták. A szeplősek is megmosták az arcukat, hogy szép, fehér legyen a bőrük. Mindezt hatásosabbnak vélték, ha déli harangszókor csinálják és utána nem törölköznek meg. Anyatejet a csipás gyerek szemébe fejték, de a fájós fülbe is csöpögtettek, mert megállította a fülfolyást (Sáp). Az éhnyállal torokfájást gyógyítottak. „Mikor gyerekek voltunk, akkor édesanyánk megnyálazta a két mutatóujját, meghúzogatta a torkunkat és meg voltunk orvosolva" (Farmos, Süly). Szintén a nyálat használták fel a szembe esett tárgy kivételére. Űriban volt olyan ügyesebb asszony, aki a nyelvével ki tudta venni a szembe esett tokiászt. Az ásványi anyagok közül legjelentősebb volt a só, de ezen kívül a homokkal és a petróleummal is kezeltek néhány betegséget. így pl. meleg sót, meleg homokot kötöttek a fájós végtagokra, a fájós fülre (Bicske, Űri), vagy a mumszos gyerek nyakára (Sáp, Szentmártonkáta). Torokfájás esetén meleg, sós vízzel gurguláztak (Süly), vagy petróleumos tollal kenték körül (Űri, Süly, Pánd). Bicskén sós kenyeret kötöttek a vérző sebre. BETEGSÉGMEGELŐZŐ, EGÉSZSÉGMEGTARTÓ SZOKÁSOK Az év jeles napjaihoz, ünnepi szokásaihoz igen sok egészséget megőrző, betegséget megelőző mozdulat, cselekedet, vagy mondóka tapadt. Pócs Éva megállapítása szerint: „A betegségek megelőzése (és az »egészségvarázslás«) szinte kivétel nélkül alkalomhoz kapcsolódó cselekményekben nyilvánul meg. Ahogy a gyógyítást mindig konkrét baj aktualizálja, úgy ezt mindig a hagyományos, ismétlődő alkalom, amelyhez hagyományosan társulnak bizonyosfajta — köztük gyakran megelőző jellegű — mágikus cselekmények. Természetes, hogy az alkalom fenntartotta mágikus cselekmények többségükben »pozitív« serkentő (így pl. többek között egészségvarázsló), illetve elhárító, megelőző -célúak;"

17 E szokásokhoz kapcsolódó cselekményekkel kb. az 1940—50-es évekre szinte teljesen felhagytak és már csak az elbeszélések alapján rekonstruálhatók. Ugyanakkor számtalan esetben meg lehetett figyelni, hogy maguk az elbeszélők sem ismerték már az eredeti hiedelemhátteret, hanem csak mint régi szokást említették, vagy hogy így csinálták a régi öregek is. Az 1920—30-as években szokásban volt még, hogy karácsonykor a pásztorok házról házra jártak egy nagy nyaláb vesszőcsomóval. A háziasszony a kötényével húzott ki egy-két szálat, amellyel megveregette a család tagjait, elsősorban a gyerekeket. Azt tartották, hogy akit megcsapkodtak a pásztorok veszszèjével, az a következő évben nem lesz pacsétos, vagy himlős.

18 E szokáscselekményben nem véletlen a pásztor és a vessző szerepe, hiszen a rügyező ág a megújuló élet, a termékenység szimbóluma, a pásztort pedig a népi hitvilág mindig is rendkívüli tulajdonságokkal ruházta fel.

19 Általános szokás volt a Tápió mentén is a Balázs-napi balázsolás, amelyre ma már csak az idősebbek mennek el. Ilyenkor a pap égő gyertyát tart az álluk alá és imát mond fölöttük, hogy abban az évben ne legyenek torokfájósak. Ugyancsak a torokfájás megelőzésére nyeltek le három szem szentelt barkát a virágvasárnapi barkaszenteléskor (Süly, Ság). 868