Ikvai Nándor szerk.: Gödöllőiek, szentendreiek. Művészettörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 10. Szentendre, 1982)

Szentendreiek - Losonci Miklós: Boromisza Tibor festői életműve

Fekvésről, értékekről, fiatalokról és fejlődésről van szó". Akaratlanul is megfogalmazza művészi hivallását a levél befejező részében, mely bővíti ismereteink Egry-breviáriumát: „Ha valóban: van csírája valaminek, annak virága is lesz." Mindez a Boromisza-életműre is vonatkozik. Együtt indultak Egry vei, együtt mutatkoztak be először 1909-ben a Művészházban. ígéretek voltak, 1927-ben már jelentős festők. Egry kivált mindenki közül, a maga pályáján lett a legfényesebb csillag, az elérhető legnagyobb óriás, önmegvalósításán kívül semmi másra nem pazarolta az időt. A művészeti élet azonban áldozatokat is követel, Medgyessy Ferenc ezért kéri Boromiszát 1927. április 2-én, hogy társaságuk: törzstagja legyen, mert „szükség volna energikus fajta emberre". Ez volt Boromisza, aki de sokszor vállalta életében az ilyen ki nem küszöbölhető feladatot a jó ügy érdekében. Csakhogy ez műveket pusztít. Mégis Medgyessy mondat végére tett felkiáltójellel hívja Boromiszát. Küldetésre, s ő ezúttal is, ki tudja hányadszor; ismét vállalja a részvételt a művészeti életben. Űjra kötélnek áll. Tudja, érzi; csak akkor születhetik meg a kor Vörösmarty Mihálya, ha Kazinczy Ferencé rendezte előtte az ösvényt. Boromisza Tibor kovászember is volt, festő is maradt. Erjesztett, alkotott. Tömérdek, de szükségszerűen megosztott energiákkal. A Hortobágy festője Az 1927-től 30-ig terjedő időszak újabb korszakot jelentett munkásságában. Felbomlott házassága Holota Évával, kezdeményezett szentendrei festőiskoláját is megvalósítják nélküle művésztelep formájában, bezárul sikeres képkiállítása Érsekújvárott, s 19284)an elkészül Stromfeld Aurélról jeles portréja. Hosszú ideje készült arra, hogy tájat keressen önmagának. „Ott fog kezdődni az igazi magyar piktúra, ahol ezek az ősi népművészeti motívumok a maguk sajátságaikkal felszívódnak az ábrázoló művészetbe, — mint ahogy a zenében kezdenek felszívódni Kodály és Bartók útján." Az ő választott Tahitije a Hortobágy, melyben annyi népdal és Petőfi Sándor is gyönyörködött, hídját, pásztorait, nyáját és ménesét Csontváry is megtalálta, festészetté emelte, juhászait akkor kezdte novellákká figyelni Móricz Zsigmond, s Ady is egykor a századfordulón „A Hortobágy poétá"-jának nevezte magát. Akadtak társai előtte, utána is, vele azonos időben, mint Káplár Miklós és Szép Ernő, akik képben, könyvben idézték a nagy pusztát. A Balaton és a Hortobágy sem tó és síkság, megismételhetetlen szerkezet, egymás vízben, földben kifejezett ellenpontjai. Akik együtt indultak — Egry és Boromisza most e két táj festői lettek. Egry véglegesen, Boromisza átmenetileg. Különben is mindenki festői otthont választott magának, a festők felparcellázták Magyarországot. Szentendrét és Hódmezővásárhelyt egy-egy jelentős csoport találta meg <— Szőnyi István szellemi telke Zebegény lett, Koszta József Szentesen maradt, Rudnay Gyula Nagybábonyba költözött, Boromisza Tibor ideája így lett a Hortobágy. Kétségtelen, táj választó figyelem jellemzi ebben az időben festészetünket. A nagy erőpróba előtt Boromisza Tibor zétényi esőt, kispesti Pék-erdőt, Sas-hegyet, Pilisszentlászlót elemez, hogy festői erőnléte hiánytalan legyen. László Gyula szerint Boromisza elindult „a magyar tájba, hogy maga is részévé váljék a magyar népnek, s hogy festészete ebből az élményből szülessék újjá". Ez meg is történt, a Hortobágy Petőfi, Ady, Csontváry után újra megtalálta művészét — ezúttal Boromisza Tibor személyében. A Hortobágy új triumvirátusa Medgyessy, Móricz, Boro120