Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa (Studia Comitatensia 4. Szentendre, 1976)

Itt meg kell említeni, hogy volt egy „dísznövény", amire igen bosszúsak voltunk. Ez az aszat néven ismert szúrós levelű gyom. Akkorára megnőtt, mint a rozs, ha nem nagyobbra. Nagyon dús a virága is. Amikor learatják, elszárad, még jobban szúr és a virága megpihésedik. Jaj, a gépen is rettenetes elviselni! Ügy száll, mint a tollú! Nem látni tőle, fojtós az illata, prüszkölünk tőle! Emlegetik is a jó keresztanyját a gazdának, miért nem gyomlálta ki! Édesapám „aszódi legénynek" hívta ezt a gyomot, de nem tudom mért. Ha a csépelt zsúpba belekerül, ezt aztán nem lehet a hóna alá szorítani senkinek! Az ilyet ezért általában gépbe dobják. A kicsépelt és kirázott zsúpot már előre elkészített szalmakötélre helyezzük. Többször le kell a földhöz veregetni a zsúpszalmát, hogy a töve egyforma legyen. Három ilyen csomó körülbelül egy kéve. Aki a legügyesebb a munkások között, az köti be a kévét. Egy verető kévekötő fával körülpofozgatja a kévét. Sorba állítgatja a favillával a kalászát meg is fésülgeti. Ezt azért teszi, hogy ha maradt még szem benne, hadd jöjjön ki. Ez azért is fontos, hogy az egér ne tanyázzon közötte. Ha a zsúpba szem maradt, akkor az egér megrágja. Pont az értékét, a kalászát. Akkor kötélcsavaráshoz már nem alkalmas. Szakajtókötésnél nem fontos a kalász, de a kalász alatti vékony szalma az igen. Fedésnél levágjuk a kalászt, ott aztán a nádegyenes, kemény szalma a fontos; a fedőfával azt lehet szépen felveregetni. Azután, amikor elkészültek a zsúpkévék, összegereblyézik a szétszórt szalmát, azt is beágyazzák, megveregetik és utána a szalmakazal elé hordják, összesöprik végre a szemet egy garmadába. Rostálás Amikor a cséplést befejezték, rostát vittek melléje, kirostálták a szemet. Rostáláshoz legalább hárman kellettek. Egy hajtotta, másik öntötte, harmadik kaparta el a szemet a rosta alól, utoljára felszedték zsákokba. Ha nagyon röges volt a szem, amit a földről felsöpörtek és a rosta sem bírta kirázni, akkor kimosták a kútnál teknőben. Ponyván kiterítve megszárították, hogy a malomban elfogadják az őrlésre. A cséplés befejezéséhez még annyit, hogy ha valaki szérűjén nem szépen szólt a cséphadaró nótája, azt egész évben csúfolták. A csépléssel én sem dicsekedem. Ha hárman csépeltünk, én, a fiatal lány, apám idősebb, de ő igen jól tudott ütni, szegény édesanyám gyönge, idős asszony volt. Sokszor a mi nótánk is rosszul hangzott. Ha ráütött apám a csépre, nagyot kiáltott — „frissen, frissen Julkám, vagy: anyja te!". A fárasztó, nehéz munkát kora reggeltől késő estig végeztük. Egyedüli vigaszságom az volt, hogy este megvacsorázom és két-három óra hosszan rajzolhatom a nap érdekes vagy keservesebb emlékét. Dallal kiszínezem, vagy a téma tréfás, megfelelő szövegével: Aki a csépét ügyesen forgatja, forgatja, Szombat este a babája két karjába zárja, Bumadratta, bumadratta, bumadratta, Bumadratta, bumadratta, bumadratta. Aratási Amikor az aratás és cséplés is befejeződött, volt a falunak az arafelvonulás tási felvonulása. Ez augusztus 20-án történt. Én, mint lány vittem is a koszorút, többedmagammal. Hét-nyolc pár lánnyal együtt a falu vé176