Balogh László: Balogh László retrospektív kiállítása. 2010. január 23 - március 15. MűvészetMalom, Szentendre (Szentendre, 2010)
Verba Andrea: Interjú Balog László festőművésszel
Akinek az Isten tehetséget adott, az kötelez, az felelősség, azzal nem élhet vissza. INTERJÚ BALOGH LÁSZLÓ FESTŐMŰVÉSSZEL Készítette: Verba Andrea 2006. március Az idén hetvenhat esztendős Balogh László jellegzetes festői életműve már jó ideje a szentendrei konstruktív szellemű festészet klasszikusai közé tartozik. Jól ismerjük emblematikus tömörségű, dinamikus szín- és formakapcsolatokból építkező kompozícióit. Legfrissebb alkotásait Szentendrén utóbb, 2005 nyarán a Skanzen Galériában mutatta be. A 2006-os esztendő számos elismerést hozott a művész számára. Februárban a Vajda Lajos Stúdió vezetősége először adta át a Vajda Lajos-díjat a város két, méltán elismert doyen-je, Balogh László és Deim Pál számára. Nem sokkal később, március elején Balogh László a Magyar Alkotók Országos Egyesülete szakmai elismerését fémjelző Művészeti Nagydíjat vehette át. Nemzeti ünnepünk alkalmával, a hagyományosan március 15-hez kapcsolódó, országos díjkiosztó ünnepség keretében a kollégáktól már régtől fogva odaítélt Munkácsy-díj kitüntetésében részesült. Az elmúlt években is töretlen lendülettel dolgozó művész nemcsak kiállításokkal, filmekkel, de aktív közéleti tevékenységével is részt vesz szülővárosa életében. A széles körben „tősgyökeres" szentendreiként ismert festőt korábbi és jelenlegi szakmai elismeréseinek fényében arról kérdeztük, majd fél évszázad távlatából hogyan értékeli pályáját. VA: 1951 és 1957 között végzett a Képzőművészeti Főiskola Alkalmazott Grafika Tanszékén, Konecsni György tanítványaként. Mit jelentettek az Ön számára a főiskolán töltött évek? BL: A főiskolára szinte az utcáról kerültem be, nem volt előképzettségem. Másodévben történt, hogy egyszer csak kirobbantam. Egy erőteljesen megformált, életnagyságú aktrajzot készítettem szénnel, amire a mestereim és a kollégáim is felfigyeltek. De nem volt könnyű dolgom. Mielőtt felvettek a főiskolára, meghalt az édesanyám, ezután idős nagynénémmel éltem. Hajnalban keltem, és a főiskolai órák után késő estig dolgoztam abban a gyárban, ahol előtte dekorációs voltam. Gyakran az utolsó HÉV-vel jöttem haza, sokszor elaludtam, úgy keltettek fel a végállomáson. Év végére teljesen kifáradtam, kaptam egy erős tüdőgyulladást, az egész nyarat a Budakeszi Tüdőszanatóriumban töltöttem, hogy felépüljek. Harmadév elején a javítóvizsgásokkal vizsgáztam együtt az előző évi tárgyakból. A főiskolán gyűjtést szerveztek nekem, pénzt, ajándékokat kaptam, amikor visszakerültem. Ettől fogva megtáltosodtam, mindenből jeles lettem. Mintha szárnyakat kaptam volna, nagyon jót tett nekem a szanatórium, ahová még a következő évben is visszahívtak, hogy felerősödjek. A Főiskolán a legtöbbet a kollégáktól tanultam. Számomra rendkívül fontos volt, hogy amíg egy problémával küzdők, addig olyanokkal beszélgessek, akik értik, miről van szó. Voltak, akik eleve tudták, hogy bizonyos szögből nem lehet a beállítást jól megrajzolni. Kiválasztották előre a jó helyeket, ahol szép fény-árnyékok látszottak, s onnan rajzoltak. Magos Gyula barátommal hétvégenként gyakran jártunk a Nemzeti Galériába, ami a régi Kúria, a mostani Néprajzi Múzeum épületében volt. Nagy hatással volt ránk Nagy Balogh János, Koszta József, Nagy István, Derkovits Gyula - Eg ry József képeiről nem is szólva! Mondhatják rá, hogy panteisztikus, ilyen sehol a világon nincsen! A művészetük csak itt, ez alatt a szélességi fok alatt születhetett meg. Érdekes módon az olyan rendkívül pallérozott agyú festő, mint Bernáth Aurél mindezt nagyon szépen leírta. Nagy Baloghról például a háború után megjelent „írások a művészetről" című könyvében olvashatunk. Ugyancsak nagyon szépen ír a gödöllői Nagy Sándorról, annak pesterzsébeti freskóiról is. Emellett a barátaimmal jártuk az antikváriumokat, óriási ajándéknak és felfedezésnek tartottuk, amikor ráakadtunk Kállai Ernő Pieassórólszóló kötetére vagy a Mednyánszkyra. Ez utóbbit most a kiállítás kapcsán újraolvastam, és örömmel láttam, hogy amit leírt 1943-ban, ma is ül. Egy ismerősöm révén be tudtunkjutni a Szépművészeti Múzeum Könyvtárába is, ahol gyönyörű francia albumokat, eredeti mappákat nézegethettünk. A főiskolai művésztelepen, Dunaújvárosban nagyon jó társaságunk volt. Egy csapatban dolgoztunk: Magos Gyula, Kondor Béla, Bognár Árpád, Constantin László... VA: Az 1957 és 1965 között a Régi Művésztelepen töltött nyolc év milyen tanulságokat hozott a fiatal pályakezdő művész számára? Mit tanult mestereitől? BL: 1957-ben közvetlen a Főiskola elvégzése után, mesterem, Barcsay Jenő ajánlására kerültem a szentendrei Régi Művésztelepre. Szentendre nemcsak szülővárosom, hanem azóta is munkásságom színhelye. Nem véletlen, hogy nyolcvan éve fiatal festők egy csoportja, e páratlan fekvésű, festői motívumokban gazdag kisvárosban művésztelepet alapított. Az azóta eltelt évtizedekben kiemelkedő, művészet12
