Erdősi Péter - Majorossy Judit: Kép, önkép, múltkép. Fejezetek Szentendre történetéből. Tanulmánykötet - A Ferenczy Múzeum kiadványai, A. sorozat: Monográfiák 4. (Szentendre, 2014)
I. rész: - Kende Tamás: Kép, önkép, múltkép: a modern Szentendre
Kende Tamás: Kép, önkép, múltkép: A modern Szentendre „Szentendre gazdasági életében - ipara számottevő fejlődése ellenére - elsősorban a gyümölcstermesztésnek van nagyobb jelentősége.”6 A szerzők, a terebélyes erdők mellett, a négyezer holdnyi mezőgazdasági művelés alatt álló városi földről tudósítottak. A „tájba olvadó”, festői kisváros aktuális jelenének és múltjának leírásából természetesen nem hiányoztak a szentendrei festők sem. A művészek között említették a 19. század második felének neves karikaturistáját, Jankó Jánost (1833-1896), a Ferenczy családot, a Szentendrei Festők Társaságát, Tornyai János (1869— 1936) és Fényes Adolf (1867-1945) festőművészeket, valamint az építész Hauszmann Alajost (1847—1926), az operaénekes Stéger Xavér Ferencet (1824-1911) és Ábrányi Emil feleségét, Wein Margitot (1861-1948), továbbá a színész és színigazgató Rakodczay Pált (1856- 1921). Az 1960-as évek elején, a festő Boromisza Tiborral (1880-1960) kiegészítve, a fentiek voltak az elismert „szentendrei művészek”. Ekkoriban például Vajda Lajos (1908-1941) - hogy másokat most ne említsünk - még nem lehetett szentendrei művész.7 Vajdát-Ámos Imrével (1907-1944), Bálint Endrével (1914-1986) és másokkal együtt - majd a budapesti illetőségű és a Magyar Nemzeti Galériában dolgozó Haulisch Lenke által a Ferenczy Múzeumban 1963-ban rendezett Szentendreifestészet című kiállítás kanonizálta a szentendrei festészetbe, ami a régi művésztelep tagjai között nem kis felzúdulást váltott ki, sőt egyesek esetében „óriási vihart” kavart.8 A helyi múzeum 1966-ban már Vajda Lajos emlékkiállítást rendezett, annak dacára, hogy 1961-ben még „elvi problémák” miatt elutasította azt. Voit Pál 1977-ben megjelent, főleg a város építészetére fókuszáló Szentendre könyvecskéje többek között már Vajdát, Ámost és Korniss Dezsőt (1908—1984) is a szentendrei művészek sorában említette.9 A már említett Haulisch Lenke a szentendrei festészetről szóló, 1972-ben megjelent és azóta is pótolhatatlan — teljességében máig ki nem egészített - monográfiájának kitekintésében már érzékeltette, hogy a szentendrei művészet társadalmi közege, azaz maga a művészeket „befogadó” város, az 1960-as évek végén, az 1970-es évek elején radikálisan és visszavonhatatlanul átalakult. „Szentendre - mint a festők városa - napjainkban népszerűbb mint valaha. Ugyanakkor a turizmus egyik kedvelt központjává vált, annak előnyeivel és hátrányaival együtt. Művészetének problematikája ma abban áll, hogy vajon túl tud-e lépni a hagyományos neoromantikus magatartáson, hogy’posztszentendre’, idegenforgalmi látványosság marad-e csupán, vagy képes lesz korunk és társadalmunk követelményeinek megfelelő tartalmat kialakítani [...].”10 Találó megjegyzésével az érzékeny Haulisch a konszolidált Kádár-korszak államszocialista új-osztályi indíttatású „polgárosodásának” újfajta szentendreiségét ragadta meg, és nevezte el „posztszendreiségnek”. A turizmus kedvelt központjává ekkoriban váló Szentendre évtizedekre prolongált identitásproblémáit is találóan fogalmazta meg a szentendrei művészetet a szentendrei és tágabb társadalomtörténeti kontextustól nem függetlenül vizsgáló művészettörténész. A belföldi turista még 1977-ben is úgy tudhatta - amennyiben a Magyarország című útikönyv hetedik kiadásából tájékozódott —, hogy Szentendre (és közvetlen környéke) a főváros egyik legnagyobb gyümölcsszállítója. Ugyanezen kötet ugyanakkor, a színvonalas kulturális intézmények mellett, az 1950-es évek iparfejlesztése és a főváros közelsége miatt jelentős gyárakat is említett.11 Pallai Katalin rendszerváltás táján írt Szentendre útikönyve azonban már egy egészen más várost mutatott be és ajánlott a turistáknak, mint az első, általunk emh'tett 1960-as évek eleji elődje. Az 1980- as évek végére már az idegenforgalomból is eltűntek a város gyümölcsösei. A közelmúltról Pallai olyan képet vetített az olvasók elé, amely szerint „а XVIII. századi, földönjáró, gyakorlatias kereskedők gazdag, kispolgári városából szegény, bohém művészek fészke” lett. Az alig két évtizede még a „tájba simuló” csendes kisvárosban megduplázódott a lakosság, 22. kép A szentendrei Hotel Danubius, 1960-as évek (FEMÚZ, F20006) 6 Boros-Soproni-Szombathy 1967: 71. 7 Boros-Soproni-Szombathy 1967: 92-101. 8 Tóth 1990: 24-25. 9 Voit P. 1977: 40-41. 10 Haulisch 1977: 81. 11 Pap (főszerk.) 1977:219-228. 40
