K. Peák Ildikó - Shah Gabriella: Mihályfi-gyűjtemény - Dornyay Béla Múzeum, Salgótarján (Salgótarján, 2014)
Egy gyűjtő portréja (Mihályfi Ernőről)
onizmusig tartó utat megtevő Kernstok Károly, akinek munkássága indította el művészi pályáján azt a Derkovits Gyulát, akit Mihályfi Ernő a barátjának vallott, s akinek életművéből a gyűjtemény rendkívül szép anyagot őriz, a Dózsa fametszet-, illetve rézkarcsorozattól, harcosan politizáló krokiktól egészen a lírai, a családot megörökítő vagy akár a megfeszített Jézust megjelenítő tusfestményekig, a meghitt, a művészt élettársával, Vikivel ábrázoló kettős portrékig. Az 1930-as években - a hivatalos politikai igazodás eredményeképp - az olasz neoklasszicista művészet vált követendő példává, s a hazai művészfiatalok Rómában tanultak. A római iskola talán legtehetségesebb képviselőjének, Aba Novák Vilmosnak, illetve szintén ehhez az irányhoz kötődő Molnár C. Pálnak egyaránt megtalálhatók művei a gyűjteményben. A külföldi alkotók közül kiemelt helyet foglalnak el az 1960-as években különböző okokból „haladónak" tekintett, háborúellenes mondanivalót vagy a kor ideológiájára rímelő társadalomkritikát közvetítő művészek, alkotók munkái, mint Käthe Kollwitz 1919-ben készült Anya két gyermekkel című rajza, vagy az amerikai fekete művész, Charles White néger asszonyt gyermekével ábrázoló fametszete az 1950 körüli időszakból. Ide sorolhatjuk továbbá a Georg Grosznak tulajdonított keserűen ironikus rajzokat. E témakörben mindenképpen fontos megemlítenünk Pablo Picasso 1950-es, 60-as években keletkezett cinklitográfiáit, melyek elsősorban plakáttervek és az ún. békemozgalom jegyében fogantak. Ezt tükrözi a három plakátterv felirata is, melyek a békeharchoz kötődő rendezvényekre utalnak; „La Visage de la Paix", „L'Art et La Paix", illetve „Congres Nationale du mouvement de la Paix 1962". Tudnunk kell, hogy Picasso művészetének bizonyos jegyei nagyon is népszerűek voltak az 1950-es, 60-as évek Magyarországán s általában a „szocialista táborban", annak ellenére, hogy e közegben - különösen az 1950-es évek első felében - elsősorban a szovjet szocialista realista művészet, illetve a magyar festészet Munkácsy által képviselt hagyományait tekintették iránymutatónak. Ehhez képest a kubiz- mus atyjának is nevezett, a művészet formanyelvét erőteljesen megújító Picasso életműve tulajdonképpen megtestesítette mindazt, amelyet a szocialista teoretikusok dekadensnek, formalistának neveztek. Munkássága - mint élete - szeszélyes, lobbanékony, sokarcú és szabálytalan volt, s az évek során a naturalizmustól az exp- resszionizmusig, az expresszionizmustó! a klasszicizmusig, a klasszicizmustól a romanticizmusig, majd a realizmustól az absztrakcióig ívelt stílusa. A szovjet példát követő kritikusok a hasonló életművekből a dekadenciát, az öncélúságot szokták kiemelni, ám Picasso művészete ennél jóval kedvezőbb elbírálás alá esett. A spanyol polgárháború tragédiáját- melyet klasszikus értékű Guernica című festményében fogalmazott meg - követően Picasso művészetében megjelent a béke vágyásának szimbóluma, melyet az általa megfogalmazott galamb figurája jelenített meg, s amelyet megtalálunk a gyűjteményben található litográfiákon. Mihályfi Ernő a Béke és Szabadság hasábjain 1956. január 18-án megjelent cikkében így ír e szimbólumról: „1949 áprilisában 10 Mihályfi Collection
